VISSZAÚT

BAMAKO – GOGI
2015.02.03.

Sokkal lazább vagyok, még szép. Nem felejtek el filmezni, az itinert végleg elpakolom az egyik ágy alatti ikeás dobozba, és boldog vagyok, hogy a roburral vágunk neki. Megszerettem őket (is) nagyon. Persze pont akkor veszítjük el egymást, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk... sokat filóztam, hogy elmeséljem-e, most is dobog a szívem, ha felidézem ezt a borzalmat. :(

Diemában vagyunk, a robur mögöttünk kb. másfél órával. Addig tankolunk, eszünk iszunk, aztán együtt a határ a cél. De az ember csak tervez, főleg, ha én hülye vagyok, ezt lehajtott fejjel utólag én is látom. Kétségtelen, hogy egy életre belém vésődött, ilyen hiba nem lesz még egy, az szent. Megtöltjük az összes kannát, avval el kéne érni nyugatszaharát, ahol Ottoék adnak még 10-et. Most ez közel 300 liter, csak így tudok alkudni korrekt árfolyamért euróban. Két kannában még van anyag – csurig, és talán ez a katasztrófa másik oka. Feri teszi nem egész tele az üreseket, hogy ne szivárogjon olyan durván, mint amikor a táborban messziről kiáltják "érkezik az uaz", mert húzzuk magunk után a benzinszagot. Meg lehet szokni, a párolgás miatti éjszakai fejfájást is. Szóval Feri tölt, én pakolok. A két teli kanna jön elérhető helyre elsőkénti használatra. Persze ma van 38°C árnyékban, ezt az autó is érzi, meg a kannák. A két teli olyan gömbölyű, mint amilyen magas, hát ki kell ereszteni a nyomást! ...

NEM látok, segítség, nem látok! Nem látok semmit, segítség, mar mintha tűz égetné a szememet, hatalmas némaság az ordító hangom mögött, káosz, pánik, mi történik? FERI, FERI! Nincs válasz. Bugyiig csurog rólam az üzemanyag, a város legnagyobb benzinkútjánál, ezt is csak utólag fogjuk fel, adtam munkát az őrangyalaimnak, egy hetit egy órára. Próbálom nyitni a szemem, de mégjobban csíp, és felmerül a számomra legborzasztóbb: elveszítem a szemem fényét. Sírok, ordítok, a benzin elmossa a könnyemet, közben folyik bele a számba, levegő után kapkodok, nem tudok nem nyelni. Foggalmam sincs a hatásáról, azt érzem, hogy ég, most már a mellkasom is, a mellem, a lábam, pokolian fáj. Szünet nélkül kiabálok Feri után, végre egy "itt vagyok, de én is kaptam" visszhang. Majd a háttérben "water, we need water". Semmi reakció, nulla mozgás, mintha egy üres barlang elnyelné a segédkiáltásunkat. Ekkor próbálok agyilag visszatérni, mert feldolgozni talán mai napig nem sikerült. Torkom szakadtából űvöltök "Eau s'il vous plait!!! Nous avons besoin du l'eau! Maintenant!". Nem tudom, talán az egész falu hallja, és ekkor térnek észhez ezek a primitív buta feketék. Elnézést, ebben a pillanatban ezt érzem, meg azt, hogy valaki fogja a csuklómat és a lemerevedett pózomból odébb vontat. Muszály benne bíznom, azt hamar felfogom, hogy nem Feri az. Arab hangok mormogják "mosd ki a szemed", most tör ki a félelem, de valami azt súgja felfogták mi történt. Remeg kezem lábam, és végre VÍZ folyik benzin helyett. Öt felöl suttognak, öntik a vizet, én csak sírok és franciául panaszkodom, hogy fáj. Nem bírom kinyitni, de muszály, de nem megy, mégtöbb víz, mégtöbb bíztatás, mosom a szemem, és reszketve kezdem nyitni. Feszültség, homályos kép, sírás, pánik, Istenem KÖSZÖNÖM! Fogok látni, homályos, de látok. Látom, LÁTOM a feketék fogsorát, látom, hogy hatan állnak körbe, mindegyik mosolyog, biztatnak, hogy "c'est normal". Igen, normális, hogy fáj, hogy félek, hogy megijedek, aranyosak nagyon, de egyelőre csak sírni tudok. Még egy kis víz, és hol van Feri? Ő is kapott a 20 literes kannából, amiből 25 jött ki, gejzírként spriccelt egyenest az arcomba, fel a kút tetejéig.

A fél falu itt bámul, azt sem tudom mi lesz most, a kocsi, a cucc, megvan minden? Meddig nem láttam? Mennyi ment a kocsiba? Mi lesz a ruhánkkal? Feri józanodik először, rendezi az anyagiakat, és kérdés nélkül irányt vesz Pamhez. Így benzinesen szálljak be az autóba, a forró motor mellé? Miért, mit akarsz csinálni, gyalog jössz? Nem tudom, nem gondoltam bele, nem tudok gondolkodni, rámjön a második sírásfázis. Feri könyörög, hogy nyugodjak le, rendben édesem, csak kérlek ne ordibálj velem, mert sokk alatt állok, ennyit látok. Összeszedem magam, elhatározom, hogy Pamnél józanul, nyugodtan elmondom mi történt, és bekéredzkedek a zuhanyba. De nem sikerül, a bemutatkozásig jutok (odafele ő ugye már nem volt itt), aztán kitör a harmadik sírógörcs. Pam egy tündér, pontosan tudja mire van szükségem: ismeretlenül csurom benzinesen szorosan átölel, simogatja a párolgó fejem, megcsókolja a homlokom, végig hallgatja a szipogva elmesélt történteket, majd megmutatja a számomra megváltó zuhanyt. Míg elkészülünk ő szó és hang nélkül rántottát készít, na most tudok lehiggadni őszintén. Plusz kellemes meglepetésként itt vannak Kalmár Andrásék, akik kutat fúrni segítenek Pamnek, és mint kiderül szintén ausztriában élnek, később találkozunk is velük bécsben. Pam ragaszkodik hozzá, hogy maradjunk éjszakára, de nekünk el kell érnünk a határt, mert a roburral hülye mód nem történt számcsere, nem tudják hol vagyunk, biztos aggódnak, no meg kézenfogva akarunk keresztüldöcögni Mauritánián. Pam nagy nehezen elfogadja felelőtlen döntésünket, és korom sötétben útnak enged további 120 kmnek. Síri csend jellemzi az első 100-at, mintha Ludmilla is csendesebben búgna, nem tudom kikapcsolni az agyam, hogy mit tett volna egyetlen szikra... Éjjel 1-kor érjük be a többieket, ugyanott táborozva, ahol odafele, azt hiszem öt perc sem kell, és egy utolsó pityergés ringat alvásba.

GOGI – GUÉROU (Kiffa után)
2015.02.04.

Belépéskor mauritániába az egyik első teendő a "doktőr, doktőr". Suliban tanultam, orvost jelent, de nem stimmelhet, mert egy civil autóra mutogat, benne egy arab leples, a vámos küldd hozzá, szóval mégis összetartoznak. Álljak elé, végigmustrál, már nyúl a fekete újjával a szemembe, mert észrevesz egy kis csipát, és kérdés nélkül kikapirgálja – na ha most nem kapok valami gyulladást, akkor soha. Belenéz a torkomba, lázat mér, még jó, hogy a benzinzuhanyt kihevertem. Kockás füzetbe jegyzeteli: név, útlevélszám, testhőmérséklet, azt beküld a már ismert vámhoz. Ebola vizsgálat mauritán módra. A civil meg ezek szerint tényleg doki, ejha. Aztán egész áldott nap tekerünk, hol szétszakadunk a roburral, hol újra találkozunk, nem állunk meg csak bélszükség esetén, Nouakchott a cél, de mi kidőlünk Kiffa után, és egy útmenti rendőrposztnál őrséget kérünk. Jó hely, kedvesek, ajándékot természetesnek veszik, de nem baj, egyedül vagyunk, egész éjjel vigyáznak ránk, kiérdemlik.

GUÉROU – NOUAKCHOTT
2015.02.05.

Korán fekvés, korán kelés, sikerül időben indulni, én 7-kor épp csipás szemmel pislákolok ki a függönyön (igen, az uaznak még ilyen is van – eredeti!) amikor egy matricás autó röviden megáll mellettünk. Gondolom konstatálja, hogy itt alszunk és tovább megy. A megfelelő bokor keresésekor megtanulom hogy csinálják a helyiek, de el is megy a kedvem inkább cipelem tovább. Ahol épp utól ér a kényszer, két nőt konkrétan a rendőrposzt és a buszunk közt(!), leguggol, körbe takarja magát a lepellel, elvégzi a dolgát mindenki/bárki szeme láttára, majd kézzel betemeti. Akár kicsi, akár nagy, megkönnyebbülve feláll, és kész. Minek finnyázni, de itt inkább nem veszek kenyeret... Ma be kell érnünk a fővárosba, ott hogy találjuk meg a roburt, az későbbi sztori. Telefonszám bepótolva, viszont az ő CBjük Budapest óta 3m-nél tovább nem hat, izgi lesz. A Nouakchott előtti utolsó poszt előtt rutinos tankolás mindkét tankba, jaj de jó, fogynak az átkozott kannák, meg a hőmérséklet, majd Feri meggondolatlanul megkérdezi a rendőrt, hogy hol találjuk a francia kempinget. Nem, nem a hivatalos lerobbant okádét, egy másikat, ahol reményükre vár a DDR-es kamionunk. Segítőkész az egyenruhás, már tárcsázik, valami guideról dumál, ám legyen, fizetek ha kell, csak vezessen el a célba, hirtelen benyújtja kőkorszaki mobilját az ablakon keresztül Feri orrát simítva, hogy vegyem át. Kezdd gyanussá válni, hiszen az előbb a rajtszámunkat mondta be, nem?? Ojé, yes hello? Hello, here is Idoumou.... a kagyló kiesni kíván a kezemből, ez ugye nem komoly??? Hebegek habogok, szerencsémre megtanultam, hogy jobb nem tudni a franciát, és egyenrangúan angollal erőlködni (na azért ne essünk túlzásba, abban én vagyok erősebb), így drágalátós faccopó segítőnk sem olyan dumás – bááár. Azt mondja elvisz a kempingbe, és megvár a városba beveztő úton. Ha lenne más se tudnánk merre menjünk, kössz Benő, most aztán életmentő lenne az a qva 15ezres navigáció, de nincs másik út, egyenest a rabló karmaiba. A szent és sérthetetlen itnier szerint, de ez nem így van, mert még az első részben lebiztosítja magát, hogy nem minden igaz amit ír, na látjátok EZ igaz, sőt, szóval még a rally bibliája szerint IS lehúzós, csak próbálják úgy beállítani, mintha nekünk ő mekkora segítség lenne, de kérem szépen még pénzért sem az. Nem őszinte mosollyal megköszönjük rendőrbácsink segítő szándékát, és hamar rájövünk az összeesküvés elméletre, meg hogy miért mondta be a 131-et. Innentől nincs nyugtom, a négysávos úton jobbra-balra leng a szemem, keresem ezt a undorító pénzszívó tipikus alakot, akit tiszta szívből gyűlölök, nem sok ilyen van, amúgy békés ember vagyok. Itt a soha visszanemtérő alkalom, hogy megválj minimum 50 eurotól a semmiért, mert ha legalább adományoznád az jó érzéssel töltene el. Lehet, hogy elvezet a kempingbe, de az is fix, hogy hót illegálisan követelt autókiléptető ürügypénz. A beléptetőről tájékoztatva lettünk, noha az sem jogos, de lenyeljük. Ez az ellenszenves féreg Ougouiyát (már) nem fogad el, nem kispályás, elvégben tíz év alatt valahogy pincérből "miniszter" lett... Tudjuk kinek segítségével, ez nyilvánvaló, minden óvódás átlátja, de az első Mauritán táborban olyan hihetően hazudta, hogy ott helyben elhittem. Útközben kiderül, hogy egy senkiházi tróger, aki 20L üzemanyagot 700ért visz be neked a sivatagba, aki nem szégyel 100-asból NEM visszaadni, persze hülye az is, aki ezt szó nélkül hagyja, továbbá 1000 euroért vontat 3kmt egy olyan szervizbe, ahol szétkapják szerencsételn rallys autóját, de összetenni már hülyék, és a mi helyi majmunknak semmi nyoma. Természetesen ehhez is két barom kell, és valójában attól félek, hogy Feri meg ne lássa az ismerős vizázst, hat év után pontosan tudom mit jelent nála a mostani arckifejezés, jó vége nem lesz, annyit elárulok. Tudjuk, hogy alaptalan az autó ide-oda léptetős história, ilyen díj egészen egyszerűen nem létezik, csak évente egyszer, csak Bamakosoknak, csak hülyéknek. Mert a rutinosok ám nem fizettek Idoumounak egy kanyit sem, és nem történt semmi. Ennyi.

Szóval dupla adag ima, próbálok összehúzódni uaz helyett, mert hát nem feltűnő a sok öreg merci és szamárfogat közt egy felmatricázott 2m-es katonai busz. Amúgy meg Idoumounak éppen mindegy hányas rajtszám ha pénzszagot érez, mi meg egyenest felajánlkozunk neki, ámen. Haladunk beljebb a sűrűjébe, a szemem egyre gyorsabban forog ritmusban a szívem dübörgésével, ismétlem nincs gps, Feri legendás emlékezetére hagyatkozunk. De Anna, tök feleslegesen izgulsz, mert nincs menekvés, egyetlen beveztő út, azon meg ott lesz, tehát hiddgadj le – beszélgetek magammal, több is veszett mohácsnál. Jócskán bent vagyunk, nem látom mauritán barátunkat sehol, a híres übernagyságú körförgalom, na itt légy résen – kizárt, lehetetlen, totál orientáció vesztés, de Feri még emlékszik, közben alkonyat, aztán a mennyből egy hang: "Uaz itt a Robur, Uaz itt a Robur". Egymásra nézünk, te is hallod? Hol vannak, nyúlj már válaszért, esküszöm mindkettőnkben felmerül a káprázat lehetősége. "uaz itt a robur, menjetek vissza a kőrforgalomba, aztán a reptéri kihajtónál jobbra." Tehát igaz, ezer kérdést későbbre tóljuk, sehol nem látjuk, pedig ő mégnagyobb nálunk, de követjük Zsolti hangját, és tényleg. A valószínűségszámítás most bukik a süllyesztőbe, a körforgalom után pár méterre parkolnak. Avval fogadnak, hogy Idoumou fél órája ment el, ígérvén, hogy később visszatér. Gondolom értünk indult, de ez rejtély marad hogy kerültük el. Ha itt maradunk, tuti tali, mi tévők legyünk? A robur szerel, nem, nem gumit, most kivételesen váltót, a 4. komplett szétesett, de egy elméleti és egy gyakorlati csapattagnak köszönhetően összerakják négyes nélkül, amivel hazáig el is jut. Na summa ők fizettek ennek az Idoumounak, Otto nem az a vitatkozós fajta, itt éjszakázunk, hurrá, a négysávos mellett közvetlen, lesz még verekedés, ha barátunk felbukkan. És a CB? Ja, a robur viszi haza a freelanderes rádióját, amit Zsolti sikeresen beépít, ezért tud ránkfunkolni. De honnan tudtad, hogy mikor kell minket figyleni? És hogy szúrtál ki a tömegben? A rallys, amelyik reggel megállt mellettünk, összefutott a roburral Nouakchottban, a mieink megkérdezték tőle nem látta-e az uazt, az meg megsaccolta, hogy kb. este 8-ra befutunk. Ránézek az orára, basszuskulcs 20:04 van!!! Zsolti hála a jó égnek komolyan vette, és egy órával korábban kiállt a tetőre sasolni. Véletlenek sorozata ez a mai nap, persze nincsenek véletlenek, ugye ti sem hiszitek?!

Befut a trabi, mily kellemes meglepetés, Tibit itt látjuk utoljára, vacsi, pisi, alvás, és Idoumou sehol... Vagyis álmomban előkerül, de komolyan még ott sem hagy nyugodni, azon parázok ki ver agyon kit előbb. És ma sem tudok aludni, reggel kell egy kávé, soha nem iszom, de most, most anélkül én sem vagyok ember. Kezdődik a reális rettegés, minden csukjást Idoumounak nézek. Pirkad, világosodik, ó hogy kellett nekünk a robur mellé állni. A trabi búcsúzik, én noszogatom Ferit, menjünk már, induljunk. Ő teljes nyugalommal készül, mert nem fizet, ez eldöntött tény, de én inkább kerülöm a balhét, szóval indulunk, eszünk a kocsiban, enyém a végszó. A robur még kicsit tököl, én nyomom a talpam alatt nem létező gázpedált, hol van már a határ, ígérem megcsókolom Marokkót.

Minden jó, ha vége jó, igen, megússzuk Idoumout, de ne kérdezzétek hogyan! Ráadásul meséli Otto, hogy 5, konkrétan ÖT perccel miután elmentünk megérkezett helyi barátunk, és minket keresett, a 131-et! Azt hazudták nem tudják merre mentünk, de ahhoz azért eszes ez a gengszter, hogy elindult irányunkba padlógázzal. Megmagyarázhatatlan miért nem ért utol, lehúnyt szemmel nézek az égre, köszönöm Uram, az utolsó kő!

NOUAKCHOTT – CAP BARBAS
2015.02.06.

Ma sikerül a roburral pont ellentétes ritumusban pihenőket tartani, úgyhogy mi a határon hozzuk be őket. Normálisak, nincs kézscannelő, nincs fotó, csak ebola, útlevél, autópapírok, kész. Egy irtó cuki arab segít mindenütt, szerintem őmiatta végzünk fél óra alatt, ezért kap tőlünk egy rakat cadeaut. Búcsúzkodáskor megkérdezi hogy tetszett a hazája. Mármint Mauritánia? Őőő, mindnyájunk arcára felragasztott vigyor, igen igen, nagyon szép. A drága 11 gyerekes apuka boldog, mint aki most tudta meg, hogy jön a 12-ik. Azt mondja jöjjünk jövőre ismét, és hozzuk egész magyarországot. Kitör a röhögés, csak épp 9:1-hez más oknál fogva, próbálj vigyorogva lenyelni egy gombócot, oké oké, szólunk mindenkinek, és halkan magamban, hogy be ne tegyék a lábukat ide.

Istenem, ettől a szakasztól rettegtem idefele!? Hiszen hét km múlva visszatérünk a civilizációba. A senkiföldje első három méterén egy narancs­szállító teherató – vízszintben. Ember nem sérült, max a sofőr becsülete, és ha igaz, akkor ő heseget el minket onnan mint a legyeket, ennek ellenére Zoli is, én is zavartalanul felvételezünk, a többiek addig petit cadeauért narancsot lájmolnak. A kavicsos, sziklás talajon egy utolsó mauritán emlék hever, még épp felismerhető rendszám formában. Hú ennek nagyon örülök, díszhelyet kap az otthoniak közt.

Marokkóban meglepő módon sokkal szigorúbbak, mint befele. Nem zavar, biztonságban vagyunk, ha tökös csaj lennék, akár egyedül is ellennék, és nem félek. Figyelitek a változást? Egészségügyi vizsgálat, szintén ebola, nagy meglepetésrünkre egy fiatal fejkendős lány! Orvos! Aztán össze-vissza küldenek jobbra-balra papírokkal, papírokért, Feri idegrendszerét súlyos próbára téve, közben a mai nap hárman is(!) lemarokkóiazzák – na mégegyszer, szóval három egymástól független személy rajong érte, hogy milyen arabos feje van. Kössz. Köztük a dokinő, akinek szavai gyanúsan udvarlósak, holott ott állok melletük fordítani. Ejnye kislány, ez nálatok bűntetendő, nem?

A x-edik épületben SIM-kártyát kapunk, pedig ellenkezünk, de ingyen van, cserébe kötelező. És pár napra átkelésünk után fel is hívnak – ebola kontroll. Durva, Marokko afirka európája. A következő épületben várunk, hirtelen kapkodás, monsieur, monsieur, vite vite, gyorsabban, gyorsabban, gyerünk. Mi a bánat, hiszen a kollegádnál állok pecsétért. Berohan hozzá, arabul kiabál, tíz perc várakozást követően tüstént van pecsét. Tól minket az autónk felé, mutogat az órára, ok felfogtam, sietni kell, zár a határ. De azért a kocsiscannelős játékot nem hagyják ki, hátha vasércet lopunk tonnaszámra. Ismételten szerencsénk van, az őrangyalaink úgy látszik Diema óta elfelejtettek pihenni, mert ha csak fél órával később érkezünk, akkor táborverés a senkiföldjén. Így kényelmsere vesszük az estét, lerohanjuk az első marokkoi boltot, két zsák kenyér, úúú de finom, nem számít mennyivel vágnak át. Alvós helynek kicsit nyüzsgős a sok határ utáni bolt és kajálda, megyünk tovább északnak.

Cap Barbas újszülött város 70 km-re a határtól, rajta sincs a térképen, kis boltok, egy hotel készülőben, és gumis is van, igénybe veszi a robur, én tolmácsolok. Szerencse, hogy még nyitva van este 9-kor, de most aztán elküldöm az angyalokat szabira. Nagyon aranyos fiatal srácok fogadnak, egyik angolul is beszél, hiába, fejlődnek az arabok, irónia nélkül megérdemlik nyugatszaharát. Isteni érzés marokkoban lenni, ígérem, ma nem húzok órát.

CAP BARBAS – DAKHLA
2015.02.07.

Három hét után a test felvett ritmusához nem kell óra, kora reggel nyitom az ajtót, atya ég de hideg van. Viharfelhők, mennydörgés, pár csepp víz, valami csodaszép. Dél körül már tűző napsütésben nosztalgiázunk a ráktéritőnél, majd este megkeressük a Dakhlai forrásvizes kutat. És ide is követtek az angyalkák, mert se a robur, se az uaz nem találja meg soha, ha nem futunk össze osztrák túristákkal, akik egyenest odavezetnek. Facebookos képekről visszanézve ez nem az, amit az itiner ír, ez annál sokkal jobb. Nyilás nélkül 2m-re körbe falazva medencének, a helyiek is a falon másznak át, kellemesen forró 20 centis átmérőjű sugárban dönget a víz egyfolytában, se kutas, se kassza, a természet lágy ölében. Szirmai úr két pillanat alatt gatyára vetkőzik, és a 60 valahány évével hip-hop átmászik a falon. Igazad van Gábor, a habozás a tett halála. De énrám rámjön a kis női hiszti, hideg van, fúj a szél, éhes vagyok, koszos vagyok, nincs kedvem levetkőzni, de az ötnapos koszt tovább rétegezni sem. Már teljesen besötétedik, mire Feri hosszadalmas rámhatással rábeszél a kénsavas zuhanyra. Rinyálva, fázva, félve, hogy elcsúszom mászok át a falon, néha csodálom ennek az embernek a türelmét, de amint érintkezem a vízzel a rosszekdv egycsapásra tovaszáll. Nincs lámpa, a hold veri vissza a fehér csempéről a fényt, és mivel tök egyedül vagyok, a fürdőruci is felesleges. Fenomenális élmény egy ilyen zuhany, egyértelmű újjászületés. Tetőtöl talpig teljes generál, pár darab ruhamosás a csillagos ég alatt, nem szívesen adom át a helyet a két nálam is fázósabb Zsoltinak meg Zolinak. De lelkesedésemmel rábeszélem őket, és nem bánják meg, ez a víz megváltó. Vacsorára isteni finomnak érzett konzerv, és időben pihe puha ágyikó.

DAKHLA – LAAYOUNE
2015.02.08.

A bátrabbaink reggel is kénzuhanyoznak, na erre nekem nincs kapacitás, akármilyen jó volt tegnap. Haladunk egyre északnak, süt a nap, de hideg van. És mit látnak szemeim, VIRÁGMEZŐ a szahara kellős közepén. Sárga, lila, zöld, kékes, egy kevéske víz mire képes! Laayoune-ig akarunk, de röviddel előtte ránksötétedik, így egy kamionos parkolóba csapódunk. Egy fiatal sofőr kiváncsian ideballag teát ajánlgatni, először kételkedve fogadjuk, aztán órákhossz beszélgetésbe merülünk (most már értem miért nem dolgoznak egy szuszra 20 percnél többet a szinkrontolmácsok...). Borzasztó érdekes dolgokat mesél, ő is kérdez, teázgatunk, és a harmadik noszogatásra fel elfogadja a magyar házipáleszt. Ma nem lesz gondod az alvással, pálinkás jóéjszakát berber barátunk.

LAAYOUNE – TAN TAN
2015.02.09.

Tankolással kezdünk Laayouneban, kapunk a roburtól még 10 kannát, ők ezen kívül is vesznek 1000 litert, nekünk összesen 23 szor 20 liter – atya ég! Plusz a két tank, közel 500 liter üzemanyag. A benzin szót egy ideig hallani sem bírom, könyörgök Ferinek, hogy csak 19-et tegyen mindegyikbe, de a kutas is használja a szürkeállományát, mert ésszerűen spórol. Persze a meleg már nem lesz felelős balesetért, de azért bennem van a félsz. Itt a tankoldánál összefutunk a homokszínű roburak-kal, kis small-talk, és a mi kettes konvojunk TanTan utánig jut ma este (az a tevés), ahol az út szélén korom sötétben letelepszünk.

TAN TAN – AGADIR
2015.02.10.

Reggel mi készülünk gyorsabban, többórás előnyünk van. Guelmim után kényelmesen eszünk, iszunk, szerelünk – vagyis Feri szerel. Uaz hol kattog, hol nem, most épp megint igen, állít rajta, ártani nem árt. De mivel orosz, és 41 éves, bizony vannak hót logikátlan dolgai, most konkrétan igenis árt. Olyannyira, hogy ami előtte pöc-röf, az most se kép se hang! Rejtély, ami az is marad. Ha maga a Cár szállna le a mennyből, Ludmilla akkor se mozdulna. Kap új alaktrészt, sok törődést, káromkodást, tisztogatást, még egy új alkatrész, szidjuk, hordjuk, dícsérjük – semmi. Csak Szirmai úr segítségével hozzák össze ketten, Otto örömére, hogy végre nem az ő roburjára kell várni. Zoli kihasználja a többórás alkalmat repülésre, minden rosszban van valami jó, a hely ideális, az időjárás ideális, hát gyerekek, ez nem csak neki óriási élmény, irigykedve nézzük őt ringani a levegőben. Alkonyat előtt az uaz megadja magát, stresszmentesen megyünk tovább agadirig, az autópálya előtti tankoldáig.

AGADIR – MARRAKESH
2015.02.11.

Mindnyájan vártuk az autópályát, európai minőség, ezen lehet haladni, még a kilóméteres hosszú emelkedők ellenére is, amin mindkét járgány 28-ra lassul. De süt a nap, csodálatos kékeges tájban és marokkóban vagyunk, mi kell több. Időben beérünk marrakeshbe, egyenest a már ismert, helyes kempingbe. A tulajasszony is felismer bennünket, irtó kedvesen fogad, itt maradunk egy teljes napot, ránkfér a pihenés VÉGRE! Szirmai Gábor ma találkozik Zs barátnőjével, szegény lány két napja ránk vár, de nagyon kedves ő is, illik a csapatba, én meg a sok fiú közt örülök a női társaságnak.

MARRAKESH pihenő
2015.02.12.

Isteni ez a mai nap, kényelmes bőséges reggeli, az előző nap egy (és egyetlen) bevásárlóközpontból szerzett kajákból, mosás, szervizelés, beszélgetés a német szomszéddal. Este no stresz be a citybe, vacsora a főtéren durranásig, bazár, giccs, alkudozás, mégtöbb árus, és egy tervezetlen hatalmas séta tájékozódás hiányában. Órák hosszat gyaloglunk Marrakesh ismeretlen utcáiban, félelmetesen izgalmas és csodálatos egyaránt. Tízpercenként megkérdezünk egy helyit, hogy merre van a Jemaa El Fna tér, érzésre ahány arab, annyi irány, de jóhiszeműen megyünk két órán keresztül. Felőlem nevezhetjük eltévedésnek, de ha ez nincs, akkor rengeteg érdekességről és az igazi marokkoi érzésről lemaradunk, kár lett volna kihagyni marokkó legépebb és legrégebbi középkori medina óvárosát.

MARRAKESH – OUZOUD
2015.02.13.

Ma vakon bízunk egy vízeséses tippben, Ouzoud névre hallgat bent az Atlas sűrűjében. Reggel sem kapkodunk, így sötétedéskor érjük el az ugyanolyan nevű várost, meglepő módon nagyon turistás (turizmus afrika módra, ezt azért ne felejtsük), szálláshelyből akad bőven, egy pici családi kemping mellett dönt a csapat. Együtt eszünk, iszunk, koccintunk, izgatottan várja mindenki a holnapi természeti csodát.

OUZOUD – Khenifra előtt
2015.02.14.

És tényleg! Nem ígért sokat a Cap Barbasi gumiszerelő. Ez egyszerűen lenyűgöző. Megfeledkezve magunkról, meg hogy haladni kéne hazafele, egész napot itt töltjük, lépcsőn le, lépcsőn fel, mégtöbb fotó, sok szuvenir, sál, szőnyeg, pulóver, majmok... nem, téged nem viszlek haza, te kis pimasz kunyizó. Utánozhatatlan menta tea, de maradnék még egy kicsit. Így is sötétben indulunk, hamar ki is dőlünk egy útmenti benzinkútnál, elégedett fáradtsággal kúszik mindenki az ágyba, holnap Fez a cél.

Khenifra előtt – MEKNES után
2015.02.15.

A mai rosszhír, hogy Otto éjjel begörcsol, vagyis nem ez a rosszhír, hanem hogy emiatt úgy dönt egyenest megy tovább Bp-ig. Ó de kár, tehát búcsú a Roburtól, se Fez, se Meknes, nincsenek bőrfestők, nincs több kultúra, legalább is nem együtt. Azrouban egy utolsó közös fotó, és végleg elköszönünk. Kár, hogy a következő szakaszt már külön tesszük meg, gyerekek, ez hihetetlen, és mivel semmilyen filmanyag nincs, nehéz elhitetni, hogy ezek a városok európai színvonalúak, sőt. Akár Bp II. kerületében is találhatnánk magunkat, leszámítva a sötétbőrű helyieket. Eszméletlen európai tisztaság, európai építészet, európai ízlés, egyszerűen csodás. Azrou, Ifrane és a környék, nem akarom elhinni, hogy Afrika! Mi célba vesszük Fezt, innen egy laza 100-as, időben beérünk a dugó csapdájába. Három térkép egyike sem segít, nem találjuk a medinát, angyalkák itt vagytok még? Küldenek egy motors fickót, aki először csak integeti az irányt, aztán vérszemet kap, 200 pénzért a guideunk lesz. Bele kell törődnöm, hogy megválaszolatlan kérdés marad a merre tartott, milyen céllal, ha spontán tud velünk foglalkozni órákon keresztül. De ez is Afrika, itt nincs filofax, vagy dobod, ha rábukkansz töketlen fehérekre. Nekem ennyi pénzt megér, mert a bőrfestőket soha nem találtuk volna meg helyismeret nékül, vagy újdonsült barátunk nélkül. A kocsiért bár aggódunk, soha nem lehetett bezárni, ha az őrangyalaim bírják még, akkor most kérem Ludmillánál maradjatok.

Marokko legnagyobb, leghíresebb bőrfestőjénél vagyunk, sajnos túlzottan elturistásodott. Többezer éve létezik, 110 családot lát el, generációkon keresztül dolgoznak itt fiatalok, öregek egyaránt. Veszélyes kemény munka, szaré-hugyé güriznek éjjel nappal. Ezt lehet látni a négyemeletes bőráruház erkélyeiről, ahol bent sajnos rádszállnak, akár akarsz vásrárolni, akár nem, üres kézzel nem mész ki, azt borítékolom. Az arabos erőszakosság elveszi az egésznek a varázsát, miközben te a bőrfestés múltjával, és készítésével foglalkoznál, az áruházas eladó topog a nyomodban, lépésről lépésre csökkentve az árat arra a tárgyra, amire épp ránézel, és esetleg azt mondod a párodnak: nézd ilyen van Sári néninek. De ő nem érti, viszont jó emberismerettel rendelkezik, hiába mondom, hogy nem akarunk vásárolni, nincs rá pénzünk, mert Ouzoudban elköltöttük. Aranyos a fogatlan öreg, what is your very last price? Cukin bűvöl a mosolyával, arra rájön, hogy nálunk én vagyok a gyengébb láncszem, Ferire rá sem hederít. Mint egy megakadt kazetta, fáradhtatlanul kérdezi, what is your very very very last price, egyre több veryvel. Mosolyomat pozitívnak interpertálja, és folytatja, give me a serious price. Nagyon édes az akcentusa, de hidd el my friend, hogy nem kell.

Szerintem azért megyünk ki végül egy hatalmas zsák cuccal, mert naiv őszinteséggel elmondom, hogy mennyi van, se több dirham, se több euro. Ő azt hiszi ez az alku trükkje, és győzedelmesen vezet a kasszához, nekem olcsónak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy neki így is haszonnal megéri. A többi helyen nem költünk pénzt, kicsit kiábrándító ez a fajta túrizmus, szőnyegszövő, sálkészítő, ezüstkovács, fűszerárus, pék, ahol szigorúan nincs kóstoló, de még csak vásárolni sem lehet, pedig ha valahol, itt vennék frissen sült ropogós kenyeret... Régi épületeket menet közben látunk, egy-egy gyorsfotóra meg-meg állunk. Csörög a marokkoi számom. Karda Zoltán, a hivatalos fotós, hogy ő épp Fezben van, de el kéne jutnia Spanyolországba, de nincs kivel, és a robur mikor kompol... Tessék??? Egy szót sem értek. Különben is, honnan van meg a számom? A marokkoit pláne nem ismeri senki! Nem értem. Lényeg, hogy neki a robur kell, nem az uaz, én adjam át a kérést, meg a számot... hát barátom, beloptad magad a szívembe. A medinánál búcsút veszünk a guideunktól, letesszük az autót a többezer férőhelyes parkolóban, és bemegyünk a híres kapun. Ferin itt tör ki a para az autót illetően, nem bírja tovább a feszültséget, gyors klikk a kék oldal, méggyorsabb a zöld, és megyünk tovább Meknesbe.

Ott érintőlegesen látjuk a várost az eltévedt utcákból, jó lenne alaposan megnézni, bazározni, de egy nyitott autóval élvezhetetlen, inkább visszajövünk marokkoba, ide szerencsére bármikor, bárhogy. Amúgy is besokalltunk az arab mentalitásból, menjünk kompolni, irány Európa. Meknes után hamar ránksötétedik, lezuhan az ég, egy szimpatikus kis útmenti kút nyújt szállást, a motor­háztető asztalt a vacsorához.

MEKNES után – MALAGA
2015.02.16.

Nem merem remélni, hogy ma elérjük Tangert, ahol még a kompjegy árából is tudsz alkudni. Ennek pár óra múlva vége. Tanger egy hatalmas fejlődésben lévő kikötőváros, építkezés, építkezés hátán, és kb. a lakosság fele taxis. Mit ad Isten, vagy Allah? Ez a kocsi ismerős, meg az arc is, kicsi a világ, ennyi biztos. Minket könnyebb megismerni, de a többezer ugyanolyan festésű taxiból, hogy PONT avval fussunk össze, amelyiknek odafele széttörte Ludmilla az orrát, erre most kellett volna lottóznom. Baráti mosoly, buzgó integetés, a kocsiját azóta megcsináltatta, nem csoda, annyi pénzből kétszer is tellett.

Egy gyorskompot éppen időben elérünk, imádom marokkot, de most várom a spanyol földet, istenem sikerült, úgy érzem innentől már semmi nem történhet, megcsináljuk, visszavisszük, óriási teljesítmény, büszke vagyok Ferire, aki VÉGIG egyedül vezet!

Egyórás a komp, olyan boldog vagyok, még világosban kigurulunk Tarifában, és most jövünk rá, hogy hirtelen izgulni kell, remélem az angyalok tudnak úszni. A tervnél gyorsabban haladtunk, maradt többszár liter üzemanyag. Ajjaj. Hót illegális, vagy elkobozzák, vagy megvámolják, melyik ujjamba harapjak, ez itt a kérdés. Az én szemem sajnos egy nyilt könyv, hiába próbálok pókerarcot mímelni. Ötpercenként egy méter haladás, mégennyi újraindítás, csak bírja ki a motor, annál cikibb nincs, ha itt robbanunk le. Ezek a spanyolok sem beszélnek semmilyen más nyelven, miénk a sor, az öreg (főnök?) mosolyog, valamit mond, Feri röhög, és kigurulunk a vámról. Nem értem mi történt, megúsztuk? Feri is megkönnyebbül, azt mondta az öreg, hogy a karosszéria szoszo, de a motor top! Hát igen, Ludmilla tudja hol a határ, itt konkrétan szószerint. Megjöttünk TARIFÁBA, éljen európa, nem törődöm roaminggal, telefonálok össze vissza. Első körforgalom után egy lidl, atya ég, ezek az élet apró örömei. Betemetkezünk ismert kajákkal, a fél bolt az uaz hasában. Csak a durva szél fékez lelkesedésünkön, ez már nem vicc, félre kell állni, sebaj, zabáljunk, a viszontlátásra elvesztett kilók.

MALAGA – ZARAGOZA előtt
2015.02.17.

Tervezetlenül felvesszük a roburral a kapcsolatot, Montserratban találkozni kéne, jó ötlet. Ők többszáz kmel előttünk száguldanak, nem lesz könnyű behozni. Malaga, Cordoba, Madrid, szimpi a spanyol pályakerülési lehetőség – mindenhol. Zaragoza után kipurcanunk, ma rekordot döntünk, közel 900 km (!) egy szuszra, pályminőségű párhuzamos gyorsutakon. Jó lenne az ezer, de veszélyes lenne tovább menni, ezért megalszunk nemsokkal Zaragoza előtt, egy kis helyes vendéglővel szemben.

ZARAGOZA – MONTPELLIER előtt
2015.02.18.

Reggel Csonty, jelentkezik, heló, otthon vagytok már? Á dehogy, Tibi hazament stoppal, Csonty franciaországban várja a roburt meg az uazt – vele a rally hivatalos fotósa. A Karda, az meg hogy került hozzád? Igen, a Karda, akarnak egy közös fotót a keleti blokk csodáiról Monacoban a Casino előtt. Júj de jó ötlet, mi benne vagyunk, számíthattok ránk. De a robur már Montserratban van, ma próbáljuk őket behozni. Rendben, akkor még értekezünk, mily kellemes meglepetés.

Montserratot relatív időben elérjük, és de jó a robur utasait újra látni, retkesen, büdösen ide nem illő elegáns idillbe, de mi tagadás, mi sem vagyunk jobbak. Ez a kultúra, és természeti csoda fantasztikus, a templomot, a hegyet végigjárjuk, majd egyszerre indulunk Ottoékkal, hátha sikerül ezúttal nem szétszakadni. De nem sikerül, mert egy hosszadalmas gumiziást követően, ahol ismét tolmácsként szolgálok, pedig nem beszélek spanyolul én sem, mi megállunk tankolni, amit ők már nem várnak meg... Kicsit fáj, meg az, hogy még csak nem is jeleznek, ez van, meg kell tanulnom egy életre, hogy valójában csak és kizárólag saját magára számíthat az ember. Ettől még szeretjük őket, csak nem esik jól, ennyi. Remélhetőleg a monacos fotó összehoz.

MONTPELLIER előtt – COTE D'AZUR magaspart
2015.02.19.

Ma időben találkoznánk a trabival, de nem bírjuk ki, muszály kihasználni a benzinkutas zuahnyzót, azt hiszem két euronak a tripláját is megfizettem volna érte, talán Feri is. Ketten összesen egy órát foglaljuk a kabint, hajmosás inkluzíve, forró víz, tusfördő, egy ideig nem felejtem el. Nagytakarítás az autóban szuper érzés, közben kávés dumcsi osztrákokkal, nem ők az elsők, akik megszólítanak. Még Montpelliert sem érjük el, de már hiányzik spanyolország a korrekt díjmentes útjaival. Itt a franciáknál nem tudod megúszni, nem is akarjuk, elvi kérdés a pofátlanul drága árak. Aix-en-Provenceban vár minket a trabi, valahol napközben majd csatlakozik a robur. Csodálatos napsütésben haladunk célirányosan Monaco felé, Fréjusnél le a tengerpartra, ez ugye nyárról ismerős. A roburnak se híre se hamva, se telefonon, se sms-ben, se chatben, se sehogy. Kezdünk komolyan aggódni, amikor este 11-kor telefonál Otto, hogy úgy döntöttek nonstop mennek tovább. Szerintem inkább te döntöttél így négy másik helyett is, de ez nem a mi dolgunk, csak kár és kész. Karda Zolinak mégis sikerül belopnia magát a szívembe, aranyos ember nagyon, és az enyhén szólva színes sztorijait meg egyenesen élvezzük mindhárman. Este lelkesen főz nekünk bolognai spagettit a tenger melletti magaspart egyik legszebb kilátójánál. Itt verünk tábort, eszünk, iszunk, Istenem, hetek óta nem ettem ilyen jót.

MAGASPART – VELENCE előtt
2015.02.20.

Giccses napfelkelte, tengerpart, tűző napsütés, robog a trabi, mögötte az uaz. Hamarosan Monaco, és fel a F1-es pályára. Élvezik a srácok, sok jó felvétel, sőt a várvavárt casinos fotó is egészen jól sikerül annak ellenére, hogy egy merev rendőr barátságtalanul pánikolva odébb parancsol minket. Nem is értem, annyira nem lógunk ki a sorból!? Még egy tiszteletkör, tankolás Mentonban, gyors látogató a lidlbe, majd sötétedés előtt megállunk egy autópálya pihenőnél, és Zoli ismét vállalkozik szakácsként, nagymamám sem csinál finomabb fasírtot. A rizs az én reszortom, és rengeteg idegen fotózik. Nem minket, mert az senkit nem izgat, hogy egy vendéglő mellett a parkolóban kipakolunk két gázfőzőt, elővesszük a serpenyőt meg a lábast, asztal, szék, sámli, és tábori körülmények közt főzöcskézünk. Nem, a turisták sokkal inkább az autókra vannak rácuppanva, elvégben nem minden nap jár erre trabant meg uaz. Este a fasírt még sokáig ad energiát, velencéig vezetünk, ott egy pályamenti autogrillnél tollasbál.

VELENCE előtt – BLUMAU mátéékhoz
2015.02.21.

Reggel érzékeny búcszuzkodás, ezt Zoli facebookon megosztja. Innentől hazáig egyedül megyünk, köszönjük a társaságot, én meg el sem hiszem, hogy még ma megérkezünk Bécsbe. Mögöttunk 16.250 km, egy évnyi élmény, mégannyi benyomás, fotók, filmek, felfoghatatlan. Előtte este beugrunk mátéékhoz, igen, csövesként is nagy szeretettel és meleg kajával fogadnak, éjjelig dumálunk, persze bamako a kimeríthetetlen téma – még heteken keresztül. Otthon naphosszakat csak alszunk, nem akarok látni senkit, nincs kedvem mesélni, talán holnap. ...