OROSZ KENYÉR NEM KÁDÓ!

Tanuld meg, hogy a petit cadeau [pöti kádó] = kis ajándék,
a guide [gájd] = idegenvezető, és
a dirham 10es szorzója az euronak.

Feritől hallottam először a Budapest-Bamako rallyról, és én is egyből zsongtam. AFRIKA! Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig is vonzott a fekete kontinens. Idén az utolsó, most vagy soha. Nevezésünk után pár napra már kiderült, hogy marketing duma, de be kell ismerni, jó fogás volt. És legyünk őszinték, soha nem mentünk volna. Baromi mások vagyunk Ferivel, de vannak dolgok, amiben mint az ikrek. Ilyen volt a spirit kategória. Elegünk volt a túlszabályzott világ unalmából, egy csilivili hájluksszal bárki levezet. Spiritnek indult 2005-ben, erről szól(na) az egész. A '13-ban vett indiai Jeepünk ala Mahindra bár nem tölti be a 30at, de az 50 éves technikáját nézve elfogadták volna – sőt. Végül megsajnáltuk, pontosabban Feri megsajnálta a másfél év munkáját rajta, és elkezdtünk vadászni csak erre a célra. Naívan le akartuk nyűgözni a szervezetet (is), és olyat akartunk teljesíteni, amit tíz éve soha senki. Egy magyar rendőrt leszámítva, aki a pályáról egy átlátszó kifogás miatt leszedett és idézem "a leghűségesbb társra tettetek szert", mindenki le akart beszélni. Nem csoda, hogy UAZ még nem volt Bamakoban! Az autó őshazájában kenyérnek nevezett változatot én harcoltam ki, ismervén a sátrazás kínlódásait. De hogy milyen kínlódás volt egy ilyet beszerezni...

Három és fél hónappal a rajt előtt tudtuk meg, hogy indulhatunk a B2n. Így jár az, aki kizárólag spiritben hajlandó, és a 20 járgányra limitált kategóriára inkább egy listán vár. 24 órát kaptunk dönteni, az, hogy pont olvastam mailt tök véletlen, maradt 19 óránk. Nem vártuk ki, fejben már kezdtük az előkészületeket, és visszajeleztük, hogy MEGYÜNK!

Ez a három hónap külön fejezet... Feri főnöke beletörődve csak csóválta a fejét, én felmondtam, a család aggódott. Nem számít, cselekdeni kell, mások ¾ év előnyben vannak. Szóval uaz lesz, az fix, megnéztünk vagy nyolcat egész Magyarországon. Egyik rosszabb mint a másik, az eladóiról nem is beszélve. Kezdtük feladni, és fájó szívvel a Mahindránk felé hajlani, amit semmi pénzért nem hagytunk volna ott, ez nehezítő tényezö volt. Már okt. vége(!) fele járunk, végül nyír megyében Tibi bácsitól szívdobogással megvettük a buszt! Az idő szűke miatt benzines... Következő lépés a 41(!) éves roncs felkészítése. Tibi (már bácsi nélkül) szívére vette tervünket, és a Bécsi távolság tekintetére cselekedett helyettünk. Őtőle nem messze egy uaz profihoz vitte, ki kezelésbe vette új szerzemény­ünket. P.Z. autószerelő mesterrel távmegbízás és telefonos kapcsolattartás határozottan hülyeség volt! Az öreg –saját bevallása szerint– már fázik, hamar sötétedik, és életveszély egy ilyen orosszal nekivágni afrikának. Kössz, ezt mintha már hallottuk volna. És mi történt öt hét alatt? Konkrétan beállt a motor a járásképtelenségig! Itt kezdődött igazán a stressz. Egyenes, gerinces emberek hiányában nagyot szenved az ország! (Hogy mennyire, ezt igazán Bamako után láttuk.) PZ legombolt pénzét nagy nehezen visszakaptuk, de a probléma még jelen volt: maradt öt hét(!) a startig, inkl. Karácsony és Újév és rosszabb állapotba került a versenyautó, mint vételnél volt! Alvás nélkül bújtuk a netet, nem kispályáztunk, jöhetnek a nagy­menők. Feri találta, enyém volt a telefonosdi. A CURRUS Kft., te jó ég. Nagy levegő, és a portástól a vezér­igazgató helyettesig mindenkivel beszéltem. Persze nem kellett neki magyarázni a rallyt, és ajánlott egy jó embert, aki sóhajtozva bevállalta. Neki és két tényleges profi szerelőnek köszönhetjük, hogy végül jan. 16-án starthoz álltunk!

BUDAPEST – GENOVA – BARCELONA – TANGER

Ekkor esik le az első kő a szívemről, őszinte mosollyal állunk fel a dobogóra, az uaz MEGY, tömeg, flash, konfetti, amit még napokig csipegetünk az autóból. A startbuli mámorából észhez kell térni. Mi jön a Lurdy után? Nem, gps még nem kell, irány: Balaton. Imádott hazánk tava ekkor csak egy adat. Marad 26 óránk elérni a Genovai kompot. Necces lesz, kezdődik újból az izgulás. De miért nem látunk Bamakos autót? Hát mert ők városban is 80-al nyomják, az uaz 75-nél kiköpi a lelkét... A lelkem! Pálya, pálya, pálya, motorbúgás, addig jó. Egymást nem halljuk csak ordítva, de ehhez a Mahitól hozzá vagyunk szokva. Semmi nem számít, egy a cél: a kikötőt időben elérni. A tankoldáknál csupa matricás autó, néhányan már szerelnek, sötétedés, álmosság, RedBull vacsi helyett. Tankoláson kívül 2x állunk meg másfél órát "aludni", végig Feri a soför. Még négy óra az indulásig, úgy néz ki sikerül. Végtelennek tűnő szerpentin le a pályáról be Genovaba. Vagy mégse? Kifogunk egy teherautót, 5el gurul lefelé, előzni esélytelen, legalább is uazzal. Bent vagyunk, hol a kikötő, gps nincs aktiválva, olasz nemtudás, irányjelzés olaszosan. De megvan! Még két óra. Nem hisszük el, sikerült! Hatalmas szikla esik le a szívemről, Feri kap pár elismerő szót, és egy büszke csókot. Itt még szabad. Meg­könnyebbülés , fogszabályzós vigyor, irány a kassza, nem kell rohanni, "olyan még nem volt soha, hogy valaki nem fért fel egy kompra".

HÁT MOST VAN!!! Filmszakadás, vége, ennyi volt Bamako? Persze már ez is teljesítmény, de ez egy rossz vicc. Levegőt alig kapok, rendszer lefagy, egyszerűen nem akarom elhinni! Valakit meg tudnék gyilkolni. Kezdem felfogni, hogy az itiner szarpapírt sem ér. Emlegetek valakit... Bassza meg. Megkérdez még egy ablak, meg egy harmadik, de nincs csoda: elfogyott az autós hely, csak Barcelonaig van. A sok lusta Bamakos! Nálunk a fizika lép közbe. Mit hallok? Barcelona? Ez majdnem elsüllyedt. Hát jobb, mint feladni, és kezdünk előre NEM tervezni. Ez főleg nekem súlyos feladat. Hajókabin, ágy, minizuhany, bűz, nem számít, lényeg, hogy Feri alszik! Nálam meg kéznél a daedalon.

Másnap végre hasonszőrüek, ahova csak nézel fekete-sárga nyakbaakasztó. Ááá, szóval te is. Mivel, miért, hányadik-beszélgetések. Jó érzés nem egyedül lenni, kicsit kikapcsolni. Aztán hamarosan kikötés. Nekünk cuccolás, a többiek drukkolnak és bentről figyelnek. Kigurul az uaz. Én felteszek egy szenvedő, segítségre szoruló arcot. Melyik ablakhoz álljak, a nő, vagy a pasi? Éljen a szexizmus, a pasi szimpi. Óráknak tűnik, míg sorra kerülök. Do you speak English? A litöl. Tangerig akarunk menni, két felnőtt, egy autó, és az a helyzet, hogy ha nem engednek fel, akkor... Yes, milyen kategóriájú kocsira lesz? Mi van? Kiesik egy jelenet. Remegő hanggal rákérdezek. Van hely? Yes yes, milyen kat... Mondom milyen, adom a papírokat, 10p múlva kezembe a jegy. Betüről betüre átvizsgálom, de stimmel, mehetünk tovább Tangerig. Újabb kő! Most már csak suit, buzi drága, de semmi nem számít, csak hogy Feri aludhasson. Még egy nap, és elérjük Afrikát! Ez az első cél.

TANGER – MARRAKESH

Mondanom sem kell, a komp nem kicsit késve köt ki, már sötét van. Első találkozás afrikával a marokkói határellenőrzés. Nincs velük gond, össze akarják gyűjteni az összes Bamakost. Érthető, de lehetetlen feladat, szerintem a 3ból 2 deck rallys volt. Rövid pillantás az autóba, ölébe hullik a hagymásdoboz (ugye mondtam, hogy még Bp-en spaniferezzünk le mindent) és mégis mehetünk tovább. Mialatt én pénzt váltok, és nagy örömömre az első civil marokkói akit látok szintén fogszabályzós, Feri életre kelteti a navigációt. Kacskarignós utakon vezet, fodros szélű betonon, sötétruhás csukjás helyiek fél m-re az út szélétől, kutya, macska, kecske... de pár héttel később hogy várjuk vissza ezt a szakaszt! Már kezdjük hinni, hogy eltévedtünk, mikor kiderül, hogy a kikötő 30km-re van a várostól és végre megvan a szállás. Szokatlan alkudozás után elfogadható áron puccos tiszta helyen alszunk luxus körülmények közt. Én (a család aggodalmára) egy utolsót netezem az elkövetkezendő 4 hétre, hajnalban zuhany, epila, borotválás, és hajmosás. Ezt az élményt hazáig a fejembe véshetem.

Csörög az óra, kelni kell, hamarosan eligazítás. Feri napok óta legszebb álmát alussza. Nem bírom kiverni az ágyból. Késés, rohanás, no reggeli (szokj hozzá!), be az uazba, hova is kell menni? Ja igen jobbra, nem mégsem, az eligazítás balra van a buzi drága hivatalos hotelben. Fürge az uaz, de nem megy össze és kapkodáskor az index sem működik. Rángat egyet, számomra nem új érzés, de Feri megáll a kereszteződés kellős közepén. Mi van? Hát ütköztünk! Mit csináltunk?? És tényleg. Kiszállunk. Belénk rohant egy taxis. Esküszöm nem éreztem. Az uazon egy ártalmatlan horpika. A Dacia eleje viszont szarrá ment! Kezdem szeretni ezt az orosz öreglányt. Nagy mázlink van, mert egy olyan ritka helyi példánnyal karambolóztunk, aki mereven áll a széttört kocsija előtt, és mintha arabul motyogná "hát most mi lesz". Feri is hibás, a taxis is gyorsan jött. Nem akarunk rendőrt, mennyit kér. Nagy csend, a családja ki is tagadná. Mennyit kér? Kifizetjük! Mindezt az ütött kopott franciámmal. Hááát, 1800 dirham. Ejha, ahhoz képest, hogy milyen hallgatag vagy, vastagon fog a ceruzád arab. Sebaj, bele kell jönni az alkudozásba, 800. Szó nincs róla. Akkor középen találkozunk, megszabadulunk az előző este váltott pénzünk felétől, és megyünk tovább az első gps pont irányába.

Délután 2-kor még Rabatnál sem járunk, és ismét rájövök, hogy nem kell betartani minden betüt az itinerben, sőt még csak minden koordinátát sem (ha stimmelnek). Pályáznunk kell! Ludmillának nevezett uazunkra fogjuk a kudarcot, teljesen feleslegesen, mert percenként előznek meg a versenykatos B2es autók. Szóval nem csak mi, ez azért enyhíti a szégyent. Az autópályás 70-75ös kínlódást ugyebár már ismerjük, unalmas, hangos, semmi extra. Boldogok vagyunk, hogy Ludmilla megy. De az ezt követő esőzés egy életre szóló mennyszakadás. Minden túlzás nélkül konkrétan semmit nem látunk, és mégkevésbé hallunk. Kivilágítatlan helyiek időjárástól függetlenül őrült módon vezetnek, ezek a naranccsal veszik a jogsit? Vagy nincs is permis! Dézsából öntik a vizet, a 41 éves szélvédőlapát nyugdijas tempóban integet, én tapadok az ablakon, hátha jobban látok, így próbálok navigálni segíteni Ferinek. A pokolban haladunk 5-el, jobbra(!) balra előznek – csak éljük túl.

Mire enyhül már sötét van, Ferin kitör a fáradtság. Még több mint 100km a mai 600ból, kérsz egy RedBullt drágám? Tarts ki, már látom Marrakesh fényeit. De uaznak is elege van, gyújtás vagy mi a tököm és nem indul. Egy híd alatt legalább szárazon vagyunk, CB-n többen kérdezik, de sajnos nem tudnak segíteni köszi. Csak induljon be, és érjünk be a táborba, akár kecskézve csak élve. Meghall, megkegyelmez, beindul, nincs megállás, nyomd a gázpedált és meg ne tudja mi vár még rá. Este fél11, leparkolunk a bejáratnál, első meleg kaja szimpi kemping vendéglőjében Katáékkal és első panaszkodós beszélgetések mégkésőbb érkezőkkel. Fogmosás, alvás, végre az uaz hasában. De jó ez az ágy, jóéjszakát!

MARRAKESH – ATLAS

Bevallom minél több autó hagyja el a kempinget, annál idegesebb vagyok. Feri rendületlenül szerel, indítózik, nyiki-nyiki-nyiki-nyekk. Fél napon keresztül. Hidegben, éhesen. Közben találok egy igaz mondatot az itinerben: Marokko egy hideg ország, ahol melegen süt a nap. Allah néha-néha megkegyelmez, pár perc erejéig próbálok átmelegedni, Feri szerel, csavarozik, indítózik, szerel. Nem hittem volna, hogy még délután is szét van kapva az autó. Középen a motor, csak akkor férsz hozzá, ha kiveszed az üléseket. Esik az eső, így az egyiket betesszük az eresz alá tíz lépésre tőlünk. Késő délutánra, már a porban főzött spagettit is buzgón befaljuk, Feri újraéleszti Ludmillát! Éljen az én ezermesterem, jöhetnek az ülések és a várvavárt bazár. De nincs ülés. Hol az ülés? Idetettem, hát itt nincs. Ellopták, ez lehetséges? A francba! De min fogok ülni még többezer km-en keresztül?? 40 éves a szabványfelfogat (2kampó), és orosz, hát találj ehez passzos széket afrikában! Vagy kérdezd meg a francia kempingtulajt. Ő rögtön tudja kit hívjon... Pár perc múlva jön a kempinges kukás, kezében az autóülésem ugyebár, és mérges mozdulatokkal heseget a levegőben. Hogy vigyem a fenében? Még szép, hiszen az enyém te tuskó. Elkészülünk és este heten(!) egy velem egyidős sárga mercivel bemegyünk a citybe. Szerencsénkre a mai Atlas havazások miatt mindenkinek kimarad, ergo nem veszítünk semmit, végre "egy pont ide".

MARRAKESH – TANTAN Tafnidilt Ksar

Kezdenek összefolyni a napok, azt mondják normális, itt nem kell naptár, nem számít, hogy ing vagy póló, nincs ilyen, hogy idő. Egész nap csak megyünk, a navi pittyegi az irányt, nyílegyenes oceánpart. Evés a motorháztetőn rutinná válik, és hogy ne vezess sötétben – milyen igaz! De ha betartod beszopod, hagyd már azt az itinert. Szóval az első homokos élmény éjjelre marad, de hogy vártuk! Végre terep, Ludmilla otthon van, összkerék, felező, ki lettem ám okosítva. Szúrófény azta! Ez rohadt jó, irány a semmibe. Hepe hupa, dobál össze vissza, repülök fel le, kínunkban röhögünk, bár most áldanám az övet... Egyszercsak rotty, ijedt egymásranézés, hirtelen csend, az autó leáll! Komplett! Csak a szúrófény és a CB él, hála profiknak, ők direktbe kötik. Ez van, 41 éves, minimál elektornika, de arra már nem volt idő, itt az eredmény. Feri benyúl (mert ebbe még lehet), kábelmasszázs, és röff! Húsz méter haladás, áramszünet, masszázs... Valahol zárlat. Ezt eljátszuk X-szer, közben kannás tankolás, a fejlámpa pislákol, hideg van, fúj a szél... Ó Istenem! Már vagy hatan elzúznak, és nem, nem mindenki kérdezi, hogy mizu! A qva _nyátokat. Kábelmorzsolgatva egykézzel vezet Feri a homokban, ezt még kettővel is kihívás, pittyeg a Garmin, hogy cél. Nem tudsz nem mosolyogni, a semminek vélt sivatag kellős közepén egy csodálatosan kivilágított várszerü kemping, nem vesszük igénybe, de sikerült! Ez számít, nem kell vacsora, vaksötétben az első bokorbakakilós élmény – higgyétek el, tényleg az(!), és végre éjfél előtt fekszünk.

TANTAN – BOUJDOUR

Szóval ezt hívják bivouac-nak. Matricás járműkupac sátrakkal. A kempinggel szemben lévő várrom tetejéről csodás kilátás, meg tudnám szokni az itteni napfelkeltét. Egyszercsak egy ismerős járgány, a startnál láttuk utoljára: Máté és Kriszti, de örülök nektek! Hát persze, hogy a Kisoroszlán és Ludmilla együtt folytatják útjukat. Irány a két buzi nagy híres teve, a nyugatszahara kapuőrei. Túristás fotók és egy kényelmes isteni helyi reggeli, mielőtt haladunk tovább. No stressz, no kapkodás, egészen amíg Ludmilla elkezdi előző esti zárlathisztijét. De boldog vagyok, hogy most nem vagyunk egyedül. Feri és Máté torkig az autóban, mi nők drukkolunk. Legfőképpen azon, hogy helyi ember ne próbáljon segíteni, mert abból nincs köszönet. Hogy miért? Mert a fiatal arab "szakember" pillanatok alatt minden józan magyarázat és kérés ellenére beletúr a motorba. Nem zavarja, hogy nem ott van a hiba, pedig franciául mondom. Valószínű az a tény, hogy csak nővel tud tárgyalni mégjobban felhergeli, fröcsögve ordít az arcomba – jól van na! Feri meglepő nyugalommal végig nézi, ahogy a helyi erő már a benzincsövet is szétkapja, leszippant egy slukk üzem­anyagot, beköpi az utastérbe(!), majd egy heurékás "ez nem hibás". Bassza meg ember –itt végleg elszakad Feri cérnája– ezt magyarázzuk neked fél órája! Háromnyelvű űvöltözések kíséretében kihesegetjük az autóból, de ő juszt bekúszik a kábelkáosz alá, és megállapítja, hogy valami zárlatos. Kezdd nekem is fogyni a türelmem, és hirtlen tökéletes franciával fennhangon ismételgetem, hogy erről van szó, és takarodjon a vérbe amíg szépen kérem. A fiatal overállos nem adja fel, integet, hogy tíz perc alatt a műhelyben megoldja. De értsd meg ember, hogy nem kell, örülj, hogy nem találkozol a tenyeremmel. Van vele egy öreg, aki már húzná el okoskodó társát, de az jellemzően nem szégyelli tartani a markát. 500 dirham a segitségért. A MIÉRT? Azt mondja, najó legyen 100. Te jó ég, te őrült vagy, én fizessek azért, mert beleköptél az autómba? Na tünj innen de gyorsan. Még méterekről hallani a hőbörgését, legkésőbb most győződöm meg a helyiek butaságáról, és lám Ferinek sikerül úgy szétszedni a kábeleket, hogy egészen hazáig jó lesz. Ellenben a szúrófény hazáig feladja szolgálatát, ez is az arab hagyatéka...

Sok időt veszítünk emiatt a stop miatt, ennek ellenére vacsorázunk egy jót (igen, egy hét után jónak fogod érezni a zacskóslevest, ha más miatt nem, csupán mert meleg) az itinerben ajánlott hajóroncsnál, és este 55 centért teli tankoljuk az autókat Laayouneban. Szerintem a kutasok nem fogják fel amit épp látnak, vihogva nyomják az anyagot az uaz két oldalába, és a 13 kannába, hogy már orrán száján folyik. Invitál, hogy fotózkodjunk, kézfogás, jókívánságok – az kell ám. Pár km után az uaz hörög, kattog, rángat és nem akar. Hol két henger, hol három, Feri csunyán károg. Én nem bírom tovább ezt a tortúrát, magukra hagyom a két srácot, és beszállok Krisztihez a 124-be. Fáradtan is nagyon jót dumálunk, igazi puncis témák, majd hajnal fél 1-kor megköszönve útjának engedjük a peugeot. A sírás határán vagyok, rémképek az egydüllétről afrikában az ismeretlenben, vademberek közt – gondolom ezt ekkor. Lehajtott fejjel nem őszintén válaszolok Máté huszadszorra feltett ugyanazon kérdésére, persze menjetek nyugodtan. Utolsó próba mielőtt az út szélén éjszakázunk, és most indul be szerencsétlen Ludi. Könnycseppeket törölgetve reménykedve nézek Ferire, aki utolsó pillanatban elkapja CBn a kisoroszlánt, és végül együtt vágunk neki a még több mint 100 km-es távnak. Kegyetlen fáradtság, rossz utak, durrogó motor, vakító szembejövők – kétségtelen életveszély. Minősíthetetlen rádiós small-talkkal tartjuk egymást ébren, többszöri megállás és egy rakat RedBull fogyasztás után reggel 3:30-ra beérünk a hivatalos táborba. Mátééknak örök hálával tartozunk, úgy érzem megmentették az életünket.

BOUJDOUR – PORTORICO

Reggel 6-kor az első buzgó versenyzők motorbúgására ébredek. Még sötét van, fúj a szél, tengerpart és életemben először látok beduint. Az uazos rejtély továbbra is fennáll, de megtanulunk nem törődni vele, legalább is amíg gurul. Feri gyűri az orosz lányt, dűnéken fel-le, homokos part és rengeteg jó felvétel. Tetszik a gépnek, mert megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen meggyógyul, mint egy kisangyal megy mind a négy henger. Ma látunk először szabadon legelő tevéket is és elérjük a híres ráktérítőt. A határmenti hivatalos táborról boldogan lemondunk, helyette legyemünk a Portoricoi strandra, ahol egy katona önzentelnül bizntonságos helyre navigál. Nem kér érte se pénzt, se cadeaut. Erős szélfújások miatt a vacsorát félbehagyjuk, Krisztiéknek meg egy plusz takaróval szolgálva háláljuk meg előző esti hőstettjüket.

PORTORICO – BOULANOIR

Mai akadály a határátkelés. Újabb izgulás, ahogy közeledünk egyre gyorsabban kalapál a szivem. Még az itiner is írja, de esküszöm leszokom róla. Végül rengeteg kamion, sok autó, közte nem kevés matricás torlódása jelzi, hogy itt vagyunk. Ez lett volna a hivatalos bivouac? Káosz, kosz ahova csak nézel, kérdezősködj és nyomulj, akkor talán átérsz pár óra alatt. A fekák is nyomulnak: séjndcs séjndcs. Mit akar? Ja change, ok váltsunk, közben menj pecsétért ide, behívnak aláírásért oda, hol is tartottunk? Engem kéregető gyerekek vesznek körül, akárcsak a legyek. Aztán jön a rettegett senki­földje. Igen, az az aknás. Mégis kezembe veszem az itinert, mintha az megvédene úgy szorítom. Kívülről fujom a betüket, olvasom fel Ferinek. Kövesd a nyomokat.... balra tarts.... nincs törvény... nézd az előtted haladót. Ó, hiszen ezek Pityuék. Erőltetett mosoly, szétrobbant autók jobbra balra. Roncsok, gumik, rettenetes sziklatalaj hét kilóméteren keresztül. Aztán közeledik a zöld zászló sárga csillaggal és félholddal, majd újra beton. Nem kevésbé körülményesek a mauritánok. Egy vicces fazon enyhíti a feszültséget. Kézscannelő, ujjlenyomat, útlevélmásolás, tökömtudja, rengeteg bamakossal találkozunk és órákkal később mehetünk tovább.

Először érünk be világosban egy hatalmas fantasztikus sátorátborba a sivatag kellős közepén. Igen, írtam már ilyet, de ez mégnagyobb semmi, mégtöbb autóval, hatalmas tábortűzzel este. Letelepedünk a peugi, andiék, és mi a trabi és a hazai festésü robur mellé. Őszintén mosolygok, el tudok engedni, főzünk, dumálunk, háttérben zene, buli, tánc, most érzem először (és utoljára) igazán, hogy rally a rally.

BOULANOIR – NOUAKCHOTT

Öt autó marad a táborban mire reggel összekaparjuk magunkat. Négy miénk plusz egy helyi katonai erő, kiknek társaságát egész délelőtt élvezhetjük ötezer idézőjellel. Nemsokkal a tábor után le kanyarodunk a homokozóba, be a sivatagba, taroljuk a homokot. Nem sok kell, recseg a cb segítségért. Mit nekünk egy kisoroszlán, a homokrács valahogy fel sem merül. Uaz megindul és egy laza mozdulattal már ki is rántja a peugeot orrát. Dirib darabok repülnek szerte a levegőben, mi folyik itt? Kriszti sikít, én levegő után kapkodok, Mátét előszor látom idegesnek. A hütővíz basszus kulcs. Négy kocsiból kilencen tanácskozunk, nyilván az egyenruhások hiányoznak. De mikor teafűvel hadonászva mutogatják, hogy tömjük be a lyukat, na akkor köszönjük meg szolgálatukat végleg. Közben sorban jönnek ki Bamakosok, a terep még a legjobb 4x4-eseknek is brutál. Mi sem maradunk, a jól bevált szilikon megoldást nyújt egészen az eladásig. Utólag nézve itt bántuk meg Ferivel, hogy nem mentünk be, mert elfogultság nélkül állítom, hogy az uaz bárhol, mondom BÁRHOL elmegy. De jelen pillanatban én nem akarok egyedül maradni, főleg az előző napok szarakodásait felidézve félek na, ez van. Marad az aszfalt társasággal.

A homokbaborított levegőben a horizonton körvonalazódik egy csapat. Mieink. Rádión tanácskozunk, természetesen megállunk. Egy maréknyi motoros és a 16-os segédként. Ezek a tyúkeszű kétkerekűek dízelt tankoltak!!! Pedig az itiner külön írja, hogy Mauritániában ritka az esszansz. Ezt még otthon kellett volna elolvasni, hm. A mi három nappal ezelőtt tankolt 200 literünk egy java részét elnyelik a bmw-k, mert hát az ember segít ha tud. De hé, ha már nem kérdezitek, hogy mivel tartoztok, legalább hazudjatok egy kösszt... vagy mit! Napokig bánkódom az ilyen jellemtelenségen és cipeljük a megjavíthatatlan motor komplett felszerelését. Nem is tudom mit csinálnak, ha mi nem állunk meg. Egy kecskeszakállas vérszívó kegyesen visz nekik 20 litert 700 euróért! Megtörtént eset, tessék utána olvasni. Akkor inkább kinyögök egy thank yout, nem?

Már sötétben, de még időben elérjük a Mauritán főváros hivatalos kempinghelyét, ami egyetlen betüt sem érdemel. Kritikán alulian hányinger, de legalább drága! Észbontó a hülyének nézés netovábbja. Feri és Máté keresnek egy elfogadható szállásnak nevezett alvóhelyet, ahol inkább a konyha mellett főzünk, és ha leleményesen bekapcsolod a bojlert, akkor a melegvízes zuhany alatt elfelejted hogy néz ki a "fürdő". Itt leszünk jóba a roburral meg a trabival, és másnap együtt folytatjuk utunkat – öt spirites autó, tizenhárom fő.

NOUAKCHOTT – már nem tudom hol kemping

Ha jól emlékszem ma már tényleg nem veszem kézbe az itinert, ennek minden előnyével és hátrányával. Elöl a robur, hátul az uaz. Idáig a roburnak 5, azaz ötödik defektje van és egész nap rájuk várunk a szállás előtti kivezető úton. Ismerkedünk, dumálunk, elvagyunk órákig, a peugire már ajánlatokat tesznek tátott száju helyiek. Majd valamikor délután útnak indulunk, de hamar besötétedik és az út... NEM, mostanáig egyértelműen még nem voltak szar utak! Ez valami katasztrófa! Gödör gödör hátán, nem ez nem stimmel, ezek már kráterek, hogy képtelenség bármerre kerülni. Aztán fekvőrendőrök, de hogy minek!? De ez sem stimmel, mert ezek fekvő elefántok, lépésben is dob Feri (itt még) közel háromjegyű súlyán, hát még gurtni nélkül, vagy ha sikerül nem észrevenned egyet és átvágsz rajta, mert se festés, se jelzés, tuti búcsú valamidnek! Eszméletlen. Ez párosítva napok óta torlódó fáradtsággal, sötétséggel, szembejövő reflektorozó idiótákkal, céltalanul barangoló állatokkal. Kész, befejeztem, vége! Mérgemben határozottan beszólok a konvojnak, hogy az uaz kiáll, lesz ami lesz, nem érdekel. Nem tudom miért, de kicsit meglepődök, amikor jön vissza az egyet értő válasz.

Az ismeretlen faluban megkérdezünk egy helyi észt, mert tábla az vagy van, vagy nincs, általában utóbbi, és egy taxis elvisz minket egy kempingbe(?) amit extra nekünk nyitnak ki, és nem is olyan rossz. Csonty elfogadható árért alkudozik, noha minden relatív, megfizethető egy bamakosnak, de a fehér bőr hirtelen inflációt vált ki. Mindegy, biztonságban vagyunk, gyors konzerv, duma, tea, másnap hosszú út vár ránk.

kemping – kecskepásztor

Ma megnézünk egy a papírtérképen feltűntett oázist, a hivatalos útvonaltól totál eltérve. Nekem ez rohadt nagy lépés az itinernek hátat fordítani és három fő utasítást hanyagolni: 1) Mauritániában ne térj le a kijelölt etapokról, 2) Mauritániában ne éjszakázz máshol, csak a kijelölt táborban, 3) Ha nem érsz be az esti táborba, keresd a rendőrséget, vagy katonai ellenörző pontot. Viszont izgalmasabb, mint a rohanás, az útmenti gumironcsok és a felpüffedt illetve kiszáradt dögök, a szagról ne is beszéljünk. Dűnézünk az út szélén, a roburexpedíció gumizik majd csipog az a navi szoftver, ami NEM a World Gate-ben lett véve. Klasszikus oázisnak semmi nyoma, cserébe egy oltári lepukkant falu, ahol még Szirmai úrnak sincs kedve kiszállni. Bele kell törődnünk, hogy ez AZ oázis – ahova határozottan nem megyünk be, de hamarosan sötétedik. Esküszöm nem tudsz úgy megállni nyolc percre, hogy ne bukkanna fel egy helyi leples a semmiből. Nem érti mit akarunk, pedig Csonty is jól nyomja a franciát, a szerencsétlen fogatlan öreg már kapirgál valamit a homokba. Egy szám. Basszus, ilyet még nem pipáltam. Könyörtelen alkudozás, de hallod 20.000 ouguiyaról indul, nem kispályás, közel 1:1-hez a Forint. Sok fehér, sok pénz. A közelében szeretnénk sátrat verni, Csonty kérdi hova lehet, ez meg rázza a fejét. Ja, hogy még mindig nem érted mit akarunk, de már firkálod az összeget? Eszem megáll. Kézzel lábbal megegyezünk, kavicsos, szeles, kecskés hely ahonnan jött, de egy meleg leves után már senki nem fél, és örül, hogy él.

kecskepásztor – KIFFA

Reggel bemerészkedünk az oázisba, ne parázz már mindentől, mondogatom magamnak. Aztán utunk egyik legérdekesebb élménye, ahogy először osztogatunk ajándékokat. A kamerától valahogy tartanak, sutyiba sikerül, de rohadt jó, akárcsak az adományozás érzése. Még egy kis dűnézés, homokozás, az uaz letépi a peugi hátulját is – ezúttal Feri tényleg irtó óvatos, és Máté is már csak röhög, végül a feledésbe merült homokrács szedi ki a sivatagból. Majd megint sikerül időben, persze sötétben elérni a Kiffai hivatalos kempinget, hát mit mondjak. A zuhanyzásról mindnyájan inkább lemondunk, Mauritániát úgy látszik ez jellemzi: retek, bűz, igénytelenség, gátlástalan kéregetők, és hazudozós lehúzós Idoumouk. Ez van na, nem teszik és kész, reménykedem, hogy Mali jobb lesz, holnap határátkelés.

KIFFA – GOGI határ

Ma rójuk a kilómétereket aszfalton, a homok minden csodálatos színárnyalatával találkozunk, szavannásodó vegetáció, gumiabroncs útszélén, homokban heverő dögök és teherautóvázak. Egy-egy pisiszünet, száraz­kenyér mackósajttal, redbull unaloműzőnek. Egy 20 km-es átirányítás le a betonról földútra – jaa, hogy itt építkezés folyik. Mögöttünk mátéék ránk cbznek, minden rendben? Miért? Mert úgy dobál, mintha most repülnétek el! Ja-a, kössz, így már kevésbé rázós. A Mauritán Mali határátkelésről nem ír semmi különöset az itiner, hát cécó ez is, legfőképp, hogy a Mauritánok a pár évvel ezelőtt kapott számítógépeket használják, mondom használják – ész nélkül. Kilépéskor forgatókönyv szerint ugyanaz a cirkusz, mint belépéskor, tehát kézscannelő, ujjlenyomat, fénykép, útlevélmásolat, stb., de basszus az az unalom az arcukon mindent eláruló ez csak egy időagyoncsapó fontoskodó játék. A kígyozó sorból visszhangzik, hogy kérnek cadeaut, gondolok egyet, na most kapnak dohányt, hátha meglágyul a szívük. De arra álmomban sem gondolok, hogy visszautasítja a zsír új, márkás Marlborot! Akkor nincs cadeau vaze, pedig dohányos az ürge.

És legnagyobb csodálkozásunkra Maliban hót normálisak! Baromi későre jár, zárt kapukra számítunk, de miattunk még itt vannak, de rendesek, merci buku. Hirtelen nem számít, hogy nő vagyok, de jó, és bár afrikai a határnak nevezett fabódé(!) a homokban(!), flip-flop(!) a górén, de kellemes meglepetés. Egy papírt kitölt mindenki, útlevélellenőrzés, kész. Fáradt, őszinte mosoly mindnyájunk arcán, és közvetlen a határ után letelepszünk. A hold mint egy reflektor, ilyet sem láttam még, akárcsak a csillagos ég. Lenyűgöző, elértük Mali földjét.

GOGI – BAMAKO

Első malis állomás a roburral gumizás. Már nem számolom, csak fordítok. Tündéri fekete gyerekek, Kriszti itt követi el a cukorkás hibát, de aranyosan belejön, a gyerkőcöknek pedig egy életre szóló emlék. Feltűnik, hogy egy kislány cipő nélkül járkál, az összes többinek van. Szemezünk a kocsiból jó sokáig, kiszállok, hogy megkérdezzem van-e neki papucsa. Ha nincs, cadeau az enyém. Odahajolok, mutatok a kis pici, a homoktól fehér lábára, és egy széles mosollyal franciául szólok hozzá. Csak találgatni tudok miért fut a messziségbe, és soha többet nem látom. Megijedt ez egyértelmű, de annyira, hogy eltűnik a sártapasztott házak közt örökre. Ez meg nekem egy életre szóló emlék, és tudom, hogy legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennem az ő mércéjével mérve.

Következő stop Nioro, a határtól a legközelebbi nagyobb város. Itt kell az a lasses-pas vagy mi, amit, mivel utolsók vagyunk, a szervezők elvittek. Nem tudom mit gondolnak, bár ez a legkisebb hiba... Mialatt Csontyval próbáljuk kideríteni a további teendőt, Feri és Tibi szerelnek – igen, az uazon. Eltart nekik, az orosz kenyér nem adja magát könnyen, de ügyesen pöpecen megcsinálják. Közben egy helyi bunkó halálosan komolyan felajánlja, ha nem sikerül megjavítani, ő elfogadja cadeaunak...! Mit, az autót?? Hát még mit nem! A vámőrségen összefutok két német furgonnal, privátban vannak, és nem akarják őket tovább engedni, mert nem tartoznak a rallyhoz, csak katonai kísérettel juthatnak el Bamakoig. Engem kérnek segítségül tolmácsnak, és kiagyaljuk hogyan tudnának ki- és megszabadulni az ottani katonáktól. Azt mondjuk nekik, hogy az uazt vontatni kell, és mivel a mieink elhúztak (külön emiatt előre küldjük őket) ezért csak a németek tudnak rajtunk segíteni. Ez az olcsó trükk félig válik be, egy motoros rendőr a legközelebbi rendőrposztig kísér minket, ahol a főnököt ugyanezzel a sztorival etetjük – és megeszi. Még egy saroknyi vontatás, élvezem a motorcsendet, kontaktcsere és viszlát.

Diemában behozzuk a többieket, az angol nő alapítványánál végre megszabadulunk az öt adománydoboztól, sajnos nem Pam veszi át, mert ő már Bamakoban van. A rallyhoz képest későn érkezünk, egy nap lemaradás, amit még az éjjel be akarunk hozni. Sötétedéskor meg kell állni, kellemetlen, de miattunk. Feri a rajttól kezdve hősiesen egyedül ül a kormány mögött, nem csoda, hogy nem bírja. Irtó aranyos társaság, mindent megtesznek, hogy ne maradjunk magunkra. A vörös bika elvesztette hatását, próbálkozzunk mateval. Három autó türelmesen áll, míg én a sötétben teát főzöcskézek, és bejön, legalább is egy ideig. Itatom és hülyeségekkel igyekszem ébren tartani Ferit, a srácok is újra meg újra szólnak hozzá rádión, közben az én szemem próbál begyógyulni, csak bírjam ki. Ugyanaz a lemez, szembevakító helyiek, barangoló állatok, átlagsebesség 63, és még 400 km a cél.

Most az egyszer áldom a robur historikus gumivergődését, a hetedik vagy nyolcadik? Nem tudom, de itt az éjszaka is sötétebb nincs túlzás, a kétsávú út másfélre szakadva, és bár hajnal 2-kor enyhébb forgalom, de ők sem jobbak, mint szomszédjuk. Ferit azonnal ágyba dugom, fél óra minimum, az is valami. Krisztivel összeszedem a még működő lámpákat azokkal kiállunk jelezni. Kb. 45perc után kínozva muszály felkeltenem Ferit, és nonstop haladunk tovább Bamako felé. Röviddel a Mali főváros előtt a trabi és a peugi kidőlnek, reggel begurulnak. Mi viszont bemegyünk, kerül amibe kerül. Hát kerül is az biztos, egyrészt Ferin most tör ki ismét a halálos fáradtság, másrészt kezembe találom az itinert. Ne mozogj egyedül, ... ne menj éjszaka saját kocsival, ... fegyveres rablások, ... Nem tudok koncentrálni az útra, elhatalmasodik rajtam a félelem. Mindjárt bent vagyunk, ezt ismételgetem. A navink ugye nem működik, mert hát azért volt leértékelve 15ezerre csak bamakosoknak Benőnél, mert a célba irányítás már nincs benne. Ó, hogy mit csináljon ő is! Mauritánia óta nem navigál, gyenge vígasz, hogy egyik World Gate- es Garmin sem.

Fél hatkor a niger partján fekvő kongresszusi központ parkolójában találjuk magunkat, egy pár CH kamion és két rajtszámos autóval együtt. Nem fogom fel, hogy sikerült, Mali fővárosában vagyok! Egymás nyakába ugrunk, koccintás fotósorozatok, ezt meg kell örökíteni, pár sor a familynek, akiknek már nincs körmük, majd még sötétben ágyba kúszunk ott helyben ruhástul.

BAMAKO

A rothasztó meleg ébreszt két alvásciklus után, és most tűnik fel a sok szúnyog. Elsők közt vagyunk? Hol a többi autó? És hol lesz a kapu? Reggel 9, és nem tudok tovább aludni. Reggel 10. Befut a peugi meg a trabi, szállást keresünk miszter raszta segítségével, ki motorjával navigál, mi mögötte a hangyaboly sűrűségű dugóban próbáljuk tartani az iramot. Három lehetőség után egy privát hely szimpatikus, tiszta, rendes helyiek házában. Már azt sem bánom, hogy nincs melegvíz és a wc lehúzója nem működik, fő, hogy van hol aludni reális áron. Pazaron folyatom magamra a hidegvizet, és élvezem, hogy TISZTÁLKODOM. Taxival vissza a kongresszusi központba, ahol még mindig nincs kapu –nem is lesz– és rengeteg bamakos beér. Zene, bizbaz-árusok, sok blabla, bevállalunk két szendvicset motoros Márkékkal, tengés lengés... benne van az itinerben: ne stresszelj, hogy mi lesz! Folyik az autókra a csencselés, a vámosok a robur árnyékát tekintik magukénak, és este fájó szívvel lemondunk a buliról az alvás érdekében. Kicsit bánom, de csak addig, amíg körbe nem ér a panaszos hír, hogy perkálós volt! Érted? Letekersz nyolcezer kmt, megcsinálod balesetmentesen, fasza gyereknek érzed magad át a sivatagon keresztül, autót szerelsz, éjszakázol, nem alszol, koplalsz, helyiekkel próbálod magad megértetni, hullaként, de épségben ,egészségben célba érsz (cél nélkül), és akkor fizess a SAJÁT bulidban!!?? Ez elvi kérdés emberek! Úgy tűnik ennyi nem fér bele a nevezési díjba, valahogy így fogtuk ki. A 10. és egyben többek szerint legszarabb rally. ... Élmény volt, jó volt, köszönjük szépen.

És most? Sokan kérdezik mi lesz az uaz sorsa. :) A csapatból többen adnak rá ajánlatot. Kérdőn nézek Ferire, ővé az orosz, meg a döntés. Bevallom nekem is csak végső esetben jut eszembe megválni tőle. Hangos, büdös, sokat eszik, de szuper autónak bizonyult, nem kellett helyi szervíz, sem szakember többezer kmen keresztül. Erős érv. Soha nem volt még ilyen Bamakoban, hatalmas teljesítmény lenne visszavinni. Mindemellett masszív, mint egy mammut, egyszerű, kényelmes, és hatalmas rakodóhely van benne.

Másnap a terv ellenére szervizelünk egész nap, a robur kerekét elvisszük gumizni, na ezt bánom nagyon, hogy erről semmilyen felvétel. A káosz kellős közepén egy sarkon találjuk a "service de pneu"-t. Homokbaborított aszfalt úszik az előző éjjel esett esőben, de arra már nincs igény, hogy szárazzal beborítsák a sártócsákat. Rossz nézni ezt a munkamorált. Hatan dolgoznak egy gumin, én fordítok, Otto fogja a fejét, Feri röhög – leginkább azon, hogy nem az ő gumija hever a trutyiban. De meg kell hagyni, gyorsan, rendesen elkészül, nevetséges pénzért.

Este fantasztikus vacsorában van részünk a sarki bisztróban, egyedüli vendégként furán érezzük magunkat, de helyes fekete pincérnő jólesően kedves és vicces. Aztán hirtelen fel sem fogom, hogy eljön a búcsuzkodás pillanata. Máté és Kriszti a lételememhez tartoztak két hétig, nem lehet csak úgy elválni. Hiába győzködöm őket, a peugi mali állampolgár lesz, ők Krisziti örömére két nap múlva saját ágyban alszanak. És mi? Nekünk még egy végeláthatatlan visszaút van hátra. Én egyfelöl nagyon várom, másfelöl nagyon unom. Érjünk át Mauritánián, azután ráérek azon mérgelődni, hogy legyünk túl az arabokon.

VISSZAÚT

BAMAKO – GOGI
2015.02.03.

Sokkal lazább vagyok, még szép. Nem felejtek el filmezni, az itinert végleg elpakolom az egyik ágy alatti ikeás dobozba, és boldog vagyok, hogy a roburral vágunk neki. Megszerettem őket (is) nagyon. Persze pont akkor veszítjük el egymást, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk... sokat filóztam, hogy elmeséljem-e, most is dobog a szívem, ha felidézem ezt a borzalmat. :(

Diemában vagyunk, a robur mögöttünk kb. másfél órával. Addig tankolunk, eszünk iszunk, aztán együtt a határ a cél. De az ember csak tervez, főleg, ha én hülye vagyok, ezt lehajtott fejjel utólag én is látom. Kétségtelen, hogy egy életre belém vésődött, ilyen hiba nem lesz még egy, az szent. Megtöltjük az összes kannát, avval el kéne érni nyugatszaharát, ahol Ottoék adnak még 10-et. Most ez közel 300 liter, csak így tudok alkudni korrekt árfolyamért euróban. Két kannában még van anyag – csurig, és talán ez a katasztrófa másik oka. Feri teszi nem egész tele az üreseket, hogy ne szivárogjon olyan durván, mint amikor a táborban messziről kiáltják "érkezik az uaz", mert húzzuk magunk után a benzinszagot. Meg lehet szokni, a párolgás miatti éjszakai fejfájást is. Szóval Feri tölt, én pakolok. A két teli kanna jön elérhető helyre elsőkénti használatra. Persze ma van 38°C árnyékban, ezt az autó is érzi, meg a kannák. A két teli olyan gömbölyű, mint amilyen magas, hát ki kell ereszteni a nyomást! ...

NEM látok, segítség, nem látok! Nem látok semmit, segítség, mar mintha tűz égetné a szememet, hatalmas némaság az ordító hangom mögött, káosz, pánik, mi történik? FERI, FERI! Nincs válasz. Bugyiig csurog rólam az üzemanyag, a város legnagyobb benzinkútjánál, ezt is csak utólag fogjuk fel, adtam munkát az őrangyalaimnak, egy hetit egy órára. Próbálom nyitni a szemem, de mégjobban csíp, és felmerül a számomra legborzasztóbb: elveszítem a szemem fényét. Sírok, ordítok, a benzin elmossa a könnyemet, közben folyik bele a számba, levegő után kapkodok, nem tudok nem nyelni. Foggalmam sincs a hatásáról, azt érzem, hogy ég, most már a mellkasom is, a mellem, a lábam, pokolian fáj. Szünet nélkül kiabálok Feri után, végre egy "itt vagyok, de én is kaptam" visszhang. Majd a háttérben "water, we need water". Semmi reakció, nulla mozgás, mintha egy üres barlang elnyelné a segédkiáltásunkat. Ekkor próbálok agyilag visszatérni, mert feldolgozni talán mai napig nem sikerült. Torkom szakadtából űvöltök "Eau s'il vous plait!!! Nous avons besoin du l'eau! Maintenant!". Nem tudom, talán az egész falu hallja, és ekkor térnek észhez ezek a primitív buta feketék. Elnézést, ebben a pillanatban ezt érzem, meg azt, hogy valaki fogja a csuklómat és a lemerevedett pózomból odébb vontat. Muszály benne bíznom, azt hamar felfogom, hogy nem Feri az. Arab hangok mormogják "mosd ki a szemed", most tör ki a félelem, de valami azt súgja felfogták mi történt. Remeg kezem lábam, és végre VÍZ folyik benzin helyett. Öt felöl suttognak, öntik a vizet, én csak sírok és franciául panaszkodom, hogy fáj. Nem bírom kinyitni, de muszály, de nem megy, mégtöbb víz, mégtöbb bíztatás, mosom a szemem, és reszketve kezdem nyitni. Feszültség, homályos kép, sírás, pánik, Istenem KÖSZÖNÖM! Fogok látni, homályos, de látok. Látom, LÁTOM a feketék fogsorát, látom, hogy hatan állnak körbe, mindegyik mosolyog, biztatnak, hogy "c'est normal". Igen, normális, hogy fáj, hogy félek, hogy megijedek, aranyosak nagyon, de egyelőre csak sírni tudok. Még egy kis víz, és hol van Feri? Ő is kapott a 20 literes kannából, amiből 25 jött ki, gejzírként spriccelt egyenest az arcomba, fel a kút tetejéig.

A fél falu itt bámul, azt sem tudom mi lesz most, a kocsi, a cucc, megvan minden? Meddig nem láttam? Mennyi ment a kocsiba? Mi lesz a ruhánkkal? Feri józanodik először, rendezi az anyagiakat, és kérdés nélkül irányt vesz Pamhez. Így benzinesen szálljak be az autóba, a forró motor mellé? Miért, mit akarsz csinálni, gyalog jössz? Nem tudom, nem gondoltam bele, nem tudok gondolkodni, rámjön a második sírásfázis. Feri könyörög, hogy nyugodjak le, rendben édesem, csak kérlek ne ordibálj velem, mert sokk alatt állok, ennyit látok. Összeszedem magam, elhatározom, hogy Pamnél józanul, nyugodtan elmondom mi történt, és bekéredzkedek a zuhanyba. De nem sikerül, a bemutatkozásig jutok (odafele ő ugye már nem volt itt), aztán kitör a harmadik sírógörcs. Pam egy tündér, pontosan tudja mire van szükségem: ismeretlenül csurom benzinesen szorosan átölel, simogatja a párolgó fejem, megcsókolja a homlokom, végig hallgatja a szipogva elmesélt történteket, majd megmutatja a számomra megváltó zuhanyt. Míg elkészülünk ő szó és hang nélkül rántottát készít, na most tudok lehiggadni őszintén. Plusz kellemes meglepetésként itt vannak Kalmár Andrásék, akik kutat fúrni segítenek Pamnek, és mint kiderül szintén ausztriában élnek, később találkozunk is velük bécsben. Pam ragaszkodik hozzá, hogy maradjunk éjszakára, de nekünk el kell érnünk a határt, mert a roburral hülye mód nem történt számcsere, nem tudják hol vagyunk, biztos aggódnak, no meg kézenfogva akarunk keresztüldöcögni Mauritánián. Pam nagy nehezen elfogadja felelőtlen döntésünket, és korom sötétben útnak enged további 120 kmnek. Síri csend jellemzi az első 100-at, mintha Ludmilla is csendesebben búgna, nem tudom kikapcsolni az agyam, hogy mit tett volna egyetlen szikra... Éjjel 1-kor érjük be a többieket, ugyanott táborozva, ahol odafele, azt hiszem öt perc sem kell, és egy utolsó pityergés ringat alvásba.

GOGI – GUÉROU (Kiffa után)
2015.02.04.

Belépéskor mauritániába az egyik első teendő a "doktőr, doktőr". Suliban tanultam, orvost jelent, de nem stimmelhet, mert egy civil autóra mutogat, benne egy arab leples, a vámos küldd hozzá, szóval mégis összetartoznak. Álljak elé, végigmustrál, már nyúl a fekete újjával a szemembe, mert észrevesz egy kis csipát, és kérdés nélkül kikapirgálja – na ha most nem kapok valami gyulladást, akkor soha. Belenéz a torkomba, lázat mér, még jó, hogy a benzinzuhanyt kihevertem. Kockás füzetbe jegyzeteli: név, útlevélszám, testhőmérséklet, azt beküld a már ismert vámhoz. Ebola vizsgálat mauritán módra. A civil meg ezek szerint tényleg doki, ejha. Aztán egész áldott nap tekerünk, hol szétszakadunk a roburral, hol újra találkozunk, nem állunk meg csak bélszükség esetén, Nouakchott a cél, de mi kidőlünk Kiffa után, és egy útmenti rendőrposztnál őrséget kérünk. Jó hely, kedvesek, ajándékot természetesnek veszik, de nem baj, egyedül vagyunk, egész éjjel vigyáznak ránk, kiérdemlik.

GUÉROU – NOUAKCHOTT
2015.02.05.

Korán fekvés, korán kelés, sikerül időben indulni, én 7-kor épp csipás szemmel pislákolok ki a függönyön (igen, az uaznak még ilyen is van – eredeti!) amikor egy matricás autó röviden megáll mellettünk. Gondolom konstatálja, hogy itt alszunk és tovább megy. A megfelelő bokor keresésekor megtanulom hogy csinálják a helyiek, de el is megy a kedvem inkább cipelem tovább. Ahol épp utól ér a kényszer, két nőt konkrétan a rendőrposzt és a buszunk közt(!), leguggol, körbe takarja magát a lepellel, elvégzi a dolgát mindenki/bárki szeme láttára, majd kézzel betemeti. Akár kicsi, akár nagy, megkönnyebbülve feláll, és kész. Minek finnyázni, de itt inkább nem veszek kenyeret... Ma be kell érnünk a fővárosba, ott hogy találjuk meg a roburt, az későbbi sztori. Telefonszám bepótolva, viszont az ő CBjük Budapest óta 3m-nél tovább nem hat, izgi lesz. A Nouakchott előtti utolsó poszt előtt rutinos tankolás mindkét tankba, jaj de jó, fogynak az átkozott kannák, meg a hőmérséklet, majd Feri meggondolatlanul megkérdezi a rendőrt, hogy hol találjuk a francia kempinget. Nem, nem a hivatalos lerobbant okádét, egy másikat, ahol reményükre vár a DDR-es kamionunk. Segítőkész az egyenruhás, már tárcsázik, valami guideról dumál, ám legyen, fizetek ha kell, csak vezessen el a célba, hirtelen benyújtja kőkorszaki mobilját az ablakon keresztül Feri orrát simítva, hogy vegyem át. Kezdd gyanussá válni, hiszen az előbb a rajtszámunkat mondta be, nem?? Ojé, yes hello? Hello, here is Idoumou.... a kagyló kiesni kíván a kezemből, ez ugye nem komoly??? Hebegek habogok, szerencsémre megtanultam, hogy jobb nem tudni a franciát, és egyenrangúan angollal erőlködni (na azért ne essünk túlzásba, abban én vagyok erősebb), így drágalátós faccopó segítőnk sem olyan dumás – bááár. Azt mondja elvisz a kempingbe, és megvár a városba beveztő úton. Ha lenne más se tudnánk merre menjünk, kössz Benő, most aztán életmentő lenne az a qva 15ezres navigáció, de nincs másik út, egyenest a rabló karmaiba. A szent és sérthetetlen itnier szerint, de ez nem így van, mert még az első részben lebiztosítja magát, hogy nem minden igaz amit ír, na látjátok EZ igaz, sőt, szóval még a rally bibliája szerint IS lehúzós, csak próbálják úgy beállítani, mintha nekünk ő mekkora segítség lenne, de kérem szépen még pénzért sem az. Nem őszinte mosollyal megköszönjük rendőrbácsink segítő szándékát, és hamar rájövünk az összeesküvés elméletre, meg hogy miért mondta be a 131-et. Innentől nincs nyugtom, a négysávos úton jobbra-balra leng a szemem, keresem ezt a undorító pénzszívó tipikus alakot, akit tiszta szívből gyűlölök, nem sok ilyen van, amúgy békés ember vagyok. Itt a soha visszanemtérő alkalom, hogy megválj minimum 50 eurotól a semmiért, mert ha legalább adományoznád az jó érzéssel töltene el. Lehet, hogy elvezet a kempingbe, de az is fix, hogy hót illegálisan követelt autókiléptető ürügypénz. A beléptetőről tájékoztatva lettünk, noha az sem jogos, de lenyeljük. Ez az ellenszenves féreg Ougouiyát (már) nem fogad el, nem kispályás, elvégben tíz év alatt valahogy pincérből "miniszter" lett... Tudjuk kinek segítségével, ez nyilvánvaló, minden óvódás átlátja, de az első Mauritán táborban olyan hihetően hazudta, hogy ott helyben elhittem. Útközben kiderül, hogy egy senkiházi tróger, aki 20L üzemanyagot 700ért visz be neked a sivatagba, aki nem szégyel 100-asból NEM visszaadni, persze hülye az is, aki ezt szó nélkül hagyja, továbbá 1000 euroért vontat 3kmt egy olyan szervizbe, ahol szétkapják szerencsételn rallys autóját, de összetenni már hülyék, és a mi helyi majmunknak semmi nyoma. Természetesen ehhez is két barom kell, és valójában attól félek, hogy Feri meg ne lássa az ismerős vizázst, hat év után pontosan tudom mit jelent nála a mostani arckifejezés, jó vége nem lesz, annyit elárulok. Tudjuk, hogy alaptalan az autó ide-oda léptetős história, ilyen díj egészen egyszerűen nem létezik, csak évente egyszer, csak Bamakosoknak, csak hülyéknek. Mert a rutinosok ám nem fizettek Idoumounak egy kanyit sem, és nem történt semmi. Ennyi.

Szóval dupla adag ima, próbálok összehúzódni uaz helyett, mert hát nem feltűnő a sok öreg merci és szamárfogat közt egy felmatricázott 2m-es katonai busz. Amúgy meg Idoumounak éppen mindegy hányas rajtszám ha pénzszagot érez, mi meg egyenest felajánlkozunk neki, ámen. Haladunk beljebb a sűrűjébe, a szemem egyre gyorsabban forog ritmusban a szívem dübörgésével, ismétlem nincs gps, Feri legendás emlékezetére hagyatkozunk. De Anna, tök feleslegesen izgulsz, mert nincs menekvés, egyetlen beveztő út, azon meg ott lesz, tehát hiddgadj le – beszélgetek magammal, több is veszett mohácsnál. Jócskán bent vagyunk, nem látom mauritán barátunkat sehol, a híres übernagyságú körförgalom, na itt légy résen – kizárt, lehetetlen, totál orientáció vesztés, de Feri még emlékszik, közben alkonyat, aztán a mennyből egy hang: "Uaz itt a Robur, Uaz itt a Robur". Egymásra nézünk, te is hallod? Hol vannak, nyúlj már válaszért, esküszöm mindkettőnkben felmerül a káprázat lehetősége. "uaz itt a robur, menjetek vissza a kőrforgalomba, aztán a reptéri kihajtónál jobbra." Tehát igaz, ezer kérdést későbbre tóljuk, sehol nem látjuk, pedig ő mégnagyobb nálunk, de követjük Zsolti hangját, és tényleg. A valószínűségszámítás most bukik a süllyesztőbe, a körforgalom után pár méterre parkolnak. Avval fogadnak, hogy Idoumou fél órája ment el, ígérvén, hogy később visszatér. Gondolom értünk indult, de ez rejtély marad hogy kerültük el. Ha itt maradunk, tuti tali, mi tévők legyünk? A robur szerel, nem, nem gumit, most kivételesen váltót, a 4. komplett szétesett, de egy elméleti és egy gyakorlati csapattagnak köszönhetően összerakják négyes nélkül, amivel hazáig el is jut. Na summa ők fizettek ennek az Idoumounak, Otto nem az a vitatkozós fajta, itt éjszakázunk, hurrá, a négysávos mellett közvetlen, lesz még verekedés, ha barátunk felbukkan. És a CB? Ja, a robur viszi haza a freelanderes rádióját, amit Zsolti sikeresen beépít, ezért tud ránkfunkolni. De honnan tudtad, hogy mikor kell minket figyleni? És hogy szúrtál ki a tömegben? A rallys, amelyik reggel megállt mellettünk, összefutott a roburral Nouakchottban, a mieink megkérdezték tőle nem látta-e az uazt, az meg megsaccolta, hogy kb. este 8-ra befutunk. Ránézek az orára, basszuskulcs 20:04 van!!! Zsolti hála a jó égnek komolyan vette, és egy órával korábban kiállt a tetőre sasolni. Véletlenek sorozata ez a mai nap, persze nincsenek véletlenek, ugye ti sem hiszitek?!

Befut a trabi, mily kellemes meglepetés, Tibit itt látjuk utoljára, vacsi, pisi, alvás, és Idoumou sehol... Vagyis álmomban előkerül, de komolyan még ott sem hagy nyugodni, azon parázok ki ver agyon kit előbb. És ma sem tudok aludni, reggel kell egy kávé, soha nem iszom, de most, most anélkül én sem vagyok ember. Kezdődik a reális rettegés, minden csukjást Idoumounak nézek. Pirkad, világosodik, ó hogy kellett nekünk a robur mellé állni. A trabi búcsúzik, én noszogatom Ferit, menjünk már, induljunk. Ő teljes nyugalommal készül, mert nem fizet, ez eldöntött tény, de én inkább kerülöm a balhét, szóval indulunk, eszünk a kocsiban, enyém a végszó. A robur még kicsit tököl, én nyomom a talpam alatt nem létező gázpedált, hol van már a határ, ígérem megcsókolom Marokkót.

Minden jó, ha vége jó, igen, megússzuk Idoumout, de ne kérdezzétek hogyan! Ráadásul meséli Otto, hogy 5, konkrétan ÖT perccel miután elmentünk megérkezett helyi barátunk, és minket keresett, a 131-et! Azt hazudták nem tudják merre mentünk, de ahhoz azért eszes ez a gengszter, hogy elindult irányunkba padlógázzal. Megmagyarázhatatlan miért nem ért utol, lehúnyt szemmel nézek az égre, köszönöm Uram, az utolsó kő!

NOUAKCHOTT – CAP BARBAS
2015.02.06.

Ma sikerül a roburral pont ellentétes ritumusban pihenőket tartani, úgyhogy mi a határon hozzuk be őket. Normálisak, nincs kézscannelő, nincs fotó, csak ebola, útlevél, autópapírok, kész. Egy irtó cuki arab segít mindenütt, szerintem őmiatta végzünk fél óra alatt, ezért kap tőlünk egy rakat cadeaut. Búcsúzkodáskor megkérdezi hogy tetszett a hazája. Mármint Mauritánia? Őőő, mindnyájunk arcára felragasztott vigyor, igen igen, nagyon szép. A drága 11 gyerekes apuka boldog, mint aki most tudta meg, hogy jön a 12-ik. Azt mondja jöjjünk jövőre ismét, és hozzuk egész magyarországot. Kitör a röhögés, csak épp 9:1-hez más oknál fogva, próbálj vigyorogva lenyelni egy gombócot, oké oké, szólunk mindenkinek, és halkan magamban, hogy be ne tegyék a lábukat ide.

Istenem, ettől a szakasztól rettegtem idefele!? Hiszen hét km múlva visszatérünk a civilizációba. A senkiföldje első három méterén egy narancs­szállító teherató – vízszintben. Ember nem sérült, max a sofőr becsülete, és ha igaz, akkor ő heseget el minket onnan mint a legyeket, ennek ellenére Zoli is, én is zavartalanul felvételezünk, a többiek addig petit cadeauért narancsot lájmolnak. A kavicsos, sziklás talajon egy utolsó mauritán emlék hever, még épp felismerhető rendszám formában. Hú ennek nagyon örülök, díszhelyet kap az otthoniak közt.

Marokkóban meglepő módon sokkal szigorúbbak, mint befele. Nem zavar, biztonságban vagyunk, ha tökös csaj lennék, akár egyedül is ellennék, és nem félek. Figyelitek a változást? Egészségügyi vizsgálat, szintén ebola, nagy meglepetésrünkre egy fiatal fejkendős lány! Orvos! Aztán össze-vissza küldenek jobbra-balra papírokkal, papírokért, Feri idegrendszerét súlyos próbára téve, közben a mai nap hárman is(!) lemarokkóiazzák – na mégegyszer, szóval három egymástól független személy rajong érte, hogy milyen arabos feje van. Kössz. Köztük a dokinő, akinek szavai gyanúsan udvarlósak, holott ott állok melletük fordítani. Ejnye kislány, ez nálatok bűntetendő, nem?

A x-edik épületben SIM-kártyát kapunk, pedig ellenkezünk, de ingyen van, cserébe kötelező. És pár napra átkelésünk után fel is hívnak – ebola kontroll. Durva, Marokko afirka európája. A következő épületben várunk, hirtelen kapkodás, monsieur, monsieur, vite vite, gyorsabban, gyorsabban, gyerünk. Mi a bánat, hiszen a kollegádnál állok pecsétért. Berohan hozzá, arabul kiabál, tíz perc várakozást követően tüstént van pecsét. Tól minket az autónk felé, mutogat az órára, ok felfogtam, sietni kell, zár a határ. De azért a kocsiscannelős játékot nem hagyják ki, hátha vasércet lopunk tonnaszámra. Ismételten szerencsénk van, az őrangyalaink úgy látszik Diema óta elfelejtettek pihenni, mert ha csak fél órával később érkezünk, akkor táborverés a senkiföldjén. Így kényelmsere vesszük az estét, lerohanjuk az első marokkoi boltot, két zsák kenyér, úúú de finom, nem számít mennyivel vágnak át. Alvós helynek kicsit nyüzsgős a sok határ utáni bolt és kajálda, megyünk tovább északnak.

Cap Barbas újszülött város 70 km-re a határtól, rajta sincs a térképen, kis boltok, egy hotel készülőben, és gumis is van, igénybe veszi a robur, én tolmácsolok. Szerencse, hogy még nyitva van este 9-kor, de most aztán elküldöm az angyalokat szabira. Nagyon aranyos fiatal srácok fogadnak, egyik angolul is beszél, hiába, fejlődnek az arabok, irónia nélkül megérdemlik nyugatszaharát. Isteni érzés marokkoban lenni, ígérem, ma nem húzok órát.

CAP BARBAS – DAKHLA
2015.02.07.

Három hét után a test felvett ritmusához nem kell óra, kora reggel nyitom az ajtót, atya ég de hideg van. Viharfelhők, mennydörgés, pár csepp víz, valami csodaszép. Dél körül már tűző napsütésben nosztalgiázunk a ráktéritőnél, majd este megkeressük a Dakhlai forrásvizes kutat. És ide is követtek az angyalkák, mert se a robur, se az uaz nem találja meg soha, ha nem futunk össze osztrák túristákkal, akik egyenest odavezetnek. Facebookos képekről visszanézve ez nem az, amit az itiner ír, ez annál sokkal jobb. Nyilás nélkül 2m-re körbe falazva medencének, a helyiek is a falon másznak át, kellemesen forró 20 centis átmérőjű sugárban dönget a víz egyfolytában, se kutas, se kassza, a természet lágy ölében. Szirmai úr két pillanat alatt gatyára vetkőzik, és a 60 valahány évével hip-hop átmászik a falon. Igazad van Gábor, a habozás a tett halála. De énrám rámjön a kis női hiszti, hideg van, fúj a szél, éhes vagyok, koszos vagyok, nincs kedvem levetkőzni, de az ötnapos koszt tovább rétegezni sem. Már teljesen besötétedik, mire Feri hosszadalmas rámhatással rábeszél a kénsavas zuhanyra. Rinyálva, fázva, félve, hogy elcsúszom mászok át a falon, néha csodálom ennek az embernek a türelmét, de amint érintkezem a vízzel a rosszekdv egycsapásra tovaszáll. Nincs lámpa, a hold veri vissza a fehér csempéről a fényt, és mivel tök egyedül vagyok, a fürdőruci is felesleges. Fenomenális élmény egy ilyen zuhany, egyértelmű újjászületés. Tetőtöl talpig teljes generál, pár darab ruhamosás a csillagos ég alatt, nem szívesen adom át a helyet a két nálam is fázósabb Zsoltinak meg Zolinak. De lelkesedésemmel rábeszélem őket, és nem bánják meg, ez a víz megváltó. Vacsorára isteni finomnak érzett konzerv, és időben pihe puha ágyikó.

DAKHLA – LAAYOUNE
2015.02.08.

A bátrabbaink reggel is kénzuhanyoznak, na erre nekem nincs kapacitás, akármilyen jó volt tegnap. Haladunk egyre északnak, süt a nap, de hideg van. És mit látnak szemeim, VIRÁGMEZŐ a szahara kellős közepén. Sárga, lila, zöld, kékes, egy kevéske víz mire képes! Laayoune-ig akarunk, de röviddel előtte ránksötétedik, így egy kamionos parkolóba csapódunk. Egy fiatal sofőr kiváncsian ideballag teát ajánlgatni, először kételkedve fogadjuk, aztán órákhossz beszélgetésbe merülünk (most már értem miért nem dolgoznak egy szuszra 20 percnél többet a szinkrontolmácsok...). Borzasztó érdekes dolgokat mesél, ő is kérdez, teázgatunk, és a harmadik noszogatásra fel elfogadja a magyar házipáleszt. Ma nem lesz gondod az alvással, pálinkás jóéjszakát berber barátunk.

LAAYOUNE – TAN TAN
2015.02.09.

Tankolással kezdünk Laayouneban, kapunk a roburtól még 10 kannát, ők ezen kívül is vesznek 1000 litert, nekünk összesen 23 szor 20 liter – atya ég! Plusz a két tank, közel 500 liter üzemanyag. A benzin szót egy ideig hallani sem bírom, könyörgök Ferinek, hogy csak 19-et tegyen mindegyikbe, de a kutas is használja a szürkeállományát, mert ésszerűen spórol. Persze a meleg már nem lesz felelős balesetért, de azért bennem van a félsz. Itt a tankoldánál összefutunk a homokszínű roburak-kal, kis small-talk, és a mi kettes konvojunk TanTan utánig jut ma este (az a tevés), ahol az út szélén korom sötétben letelepszünk.

TAN TAN – AGADIR
2015.02.10.

Reggel mi készülünk gyorsabban, többórás előnyünk van. Guelmim után kényelmesen eszünk, iszunk, szerelünk – vagyis Feri szerel. Uaz hol kattog, hol nem, most épp megint igen, állít rajta, ártani nem árt. De mivel orosz, és 41 éves, bizony vannak hót logikátlan dolgai, most konkrétan igenis árt. Olyannyira, hogy ami előtte pöc-röf, az most se kép se hang! Rejtély, ami az is marad. Ha maga a Cár szállna le a mennyből, Ludmilla akkor se mozdulna. Kap új alaktrészt, sok törődést, káromkodást, tisztogatást, még egy új alkatrész, szidjuk, hordjuk, dícsérjük – semmi. Csak Szirmai úr segítségével hozzák össze ketten, Otto örömére, hogy végre nem az ő roburjára kell várni. Zoli kihasználja a többórás alkalmat repülésre, minden rosszban van valami jó, a hely ideális, az időjárás ideális, hát gyerekek, ez nem csak neki óriási élmény, irigykedve nézzük őt ringani a levegőben. Alkonyat előtt az uaz megadja magát, stresszmentesen megyünk tovább agadirig, az autópálya előtti tankoldáig.

AGADIR – MARRAKESH
2015.02.11.

Mindnyájan vártuk az autópályát, európai minőség, ezen lehet haladni, még a kilóméteres hosszú emelkedők ellenére is, amin mindkét járgány 28-ra lassul. De süt a nap, csodálatos kékeges tájban és marokkóban vagyunk, mi kell több. Időben beérünk marrakeshbe, egyenest a már ismert, helyes kempingbe. A tulajasszony is felismer bennünket, irtó kedvesen fogad, itt maradunk egy teljes napot, ránkfér a pihenés VÉGRE! Szirmai Gábor ma találkozik Zs barátnőjével, szegény lány két napja ránk vár, de nagyon kedves ő is, illik a csapatba, én meg a sok fiú közt örülök a női társaságnak.

MARRAKESH pihenő
2015.02.12.

Isteni ez a mai nap, kényelmes bőséges reggeli, az előző nap egy (és egyetlen) bevásárlóközpontból szerzett kajákból, mosás, szervizelés, beszélgetés a német szomszéddal. Este no stresz be a citybe, vacsora a főtéren durranásig, bazár, giccs, alkudozás, mégtöbb árus, és egy tervezetlen hatalmas séta tájékozódás hiányában. Órák hosszat gyaloglunk Marrakesh ismeretlen utcáiban, félelmetesen izgalmas és csodálatos egyaránt. Tízpercenként megkérdezünk egy helyit, hogy merre van a Jemaa El Fna tér, érzésre ahány arab, annyi irány, de jóhiszeműen megyünk két órán keresztül. Felőlem nevezhetjük eltévedésnek, de ha ez nincs, akkor rengeteg érdekességről és az igazi marokkoi érzésről lemaradunk, kár lett volna kihagyni marokkó legépebb és legrégebbi középkori medina óvárosát.

MARRAKESH – OUZOUD
2015.02.13.

Ma vakon bízunk egy vízeséses tippben, Ouzoud névre hallgat bent az Atlas sűrűjében. Reggel sem kapkodunk, így sötétedéskor érjük el az ugyanolyan nevű várost, meglepő módon nagyon turistás (turizmus afrika módra, ezt azért ne felejtsük), szálláshelyből akad bőven, egy pici családi kemping mellett dönt a csapat. Együtt eszünk, iszunk, koccintunk, izgatottan várja mindenki a holnapi természeti csodát.

OUZOUD – Khenifra előtt
2015.02.14.

És tényleg! Nem ígért sokat a Cap Barbasi gumiszerelő. Ez egyszerűen lenyűgöző. Megfeledkezve magunkról, meg hogy haladni kéne hazafele, egész napot itt töltjük, lépcsőn le, lépcsőn fel, mégtöbb fotó, sok szuvenir, sál, szőnyeg, pulóver, majmok... nem, téged nem viszlek haza, te kis pimasz kunyizó. Utánozhatatlan menta tea, de maradnék még egy kicsit. Így is sötétben indulunk, hamar ki is dőlünk egy útmenti benzinkútnál, elégedett fáradtsággal kúszik mindenki az ágyba, holnap Fez a cél.

Khenifra előtt – MEKNES után
2015.02.15.

A mai rosszhír, hogy Otto éjjel begörcsol, vagyis nem ez a rosszhír, hanem hogy emiatt úgy dönt egyenest megy tovább Bp-ig. Ó de kár, tehát búcsú a Roburtól, se Fez, se Meknes, nincsenek bőrfestők, nincs több kultúra, legalább is nem együtt. Azrouban egy utolsó közös fotó, és végleg elköszönünk. Kár, hogy a következő szakaszt már külön tesszük meg, gyerekek, ez hihetetlen, és mivel semmilyen filmanyag nincs, nehéz elhitetni, hogy ezek a városok európai színvonalúak, sőt. Akár Bp II. kerületében is találhatnánk magunkat, leszámítva a sötétbőrű helyieket. Eszméletlen európai tisztaság, európai építészet, európai ízlés, egyszerűen csodás. Azrou, Ifrane és a környék, nem akarom elhinni, hogy Afrika! Mi célba vesszük Fezt, innen egy laza 100-as, időben beérünk a dugó csapdájába. Három térkép egyike sem segít, nem találjuk a medinát, angyalkák itt vagytok még? Küldenek egy motors fickót, aki először csak integeti az irányt, aztán vérszemet kap, 200 pénzért a guideunk lesz. Bele kell törődnöm, hogy megválaszolatlan kérdés marad a merre tartott, milyen céllal, ha spontán tud velünk foglalkozni órákon keresztül. De ez is Afrika, itt nincs filofax, vagy dobod, ha rábukkansz töketlen fehérekre. Nekem ennyi pénzt megér, mert a bőrfestőket soha nem találtuk volna meg helyismeret nékül, vagy újdonsült barátunk nélkül. A kocsiért bár aggódunk, soha nem lehetett bezárni, ha az őrangyalaim bírják még, akkor most kérem Ludmillánál maradjatok.

Marokko legnagyobb, leghíresebb bőrfestőjénél vagyunk, sajnos túlzottan elturistásodott. Többezer éve létezik, 110 családot lát el, generációkon keresztül dolgoznak itt fiatalok, öregek egyaránt. Veszélyes kemény munka, szaré-hugyé güriznek éjjel nappal. Ezt lehet látni a négyemeletes bőráruház erkélyeiről, ahol bent sajnos rádszállnak, akár akarsz vásrárolni, akár nem, üres kézzel nem mész ki, azt borítékolom. Az arabos erőszakosság elveszi az egésznek a varázsát, miközben te a bőrfestés múltjával, és készítésével foglalkoznál, az áruházas eladó topog a nyomodban, lépésről lépésre csökkentve az árat arra a tárgyra, amire épp ránézel, és esetleg azt mondod a párodnak: nézd ilyen van Sári néninek. De ő nem érti, viszont jó emberismerettel rendelkezik, hiába mondom, hogy nem akarunk vásárolni, nincs rá pénzünk, mert Ouzoudban elköltöttük. Aranyos a fogatlan öreg, what is your very last price? Cukin bűvöl a mosolyával, arra rájön, hogy nálunk én vagyok a gyengébb láncszem, Ferire rá sem hederít. Mint egy megakadt kazetta, fáradhtatlanul kérdezi, what is your very very very last price, egyre több veryvel. Mosolyomat pozitívnak interpertálja, és folytatja, give me a serious price. Nagyon édes az akcentusa, de hidd el my friend, hogy nem kell.

Szerintem azért megyünk ki végül egy hatalmas zsák cuccal, mert naiv őszinteséggel elmondom, hogy mennyi van, se több dirham, se több euro. Ő azt hiszi ez az alku trükkje, és győzedelmesen vezet a kasszához, nekem olcsónak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy neki így is haszonnal megéri. A többi helyen nem költünk pénzt, kicsit kiábrándító ez a fajta túrizmus, szőnyegszövő, sálkészítő, ezüstkovács, fűszerárus, pék, ahol szigorúan nincs kóstoló, de még csak vásárolni sem lehet, pedig ha valahol, itt vennék frissen sült ropogós kenyeret... Régi épületeket menet közben látunk, egy-egy gyorsfotóra meg-meg állunk. Csörög a marokkoi számom. Karda Zoltán, a hivatalos fotós, hogy ő épp Fezben van, de el kéne jutnia Spanyolországba, de nincs kivel, és a robur mikor kompol... Tessék??? Egy szót sem értek. Különben is, honnan van meg a számom? A marokkoit pláne nem ismeri senki! Nem értem. Lényeg, hogy neki a robur kell, nem az uaz, én adjam át a kérést, meg a számot... hát barátom, beloptad magad a szívembe. A medinánál búcsút veszünk a guideunktól, letesszük az autót a többezer férőhelyes parkolóban, és bemegyünk a híres kapun. Ferin itt tör ki a para az autót illetően, nem bírja tovább a feszültséget, gyors klikk a kék oldal, méggyorsabb a zöld, és megyünk tovább Meknesbe.

Ott érintőlegesen látjuk a várost az eltévedt utcákból, jó lenne alaposan megnézni, bazározni, de egy nyitott autóval élvezhetetlen, inkább visszajövünk marokkoba, ide szerencsére bármikor, bárhogy. Amúgy is besokalltunk az arab mentalitásból, menjünk kompolni, irány Európa. Meknes után hamar ránksötétedik, lezuhan az ég, egy szimpatikus kis útmenti kút nyújt szállást, a motor­háztető asztalt a vacsorához.

MEKNES után – MALAGA
2015.02.16.

Nem merem remélni, hogy ma elérjük Tangert, ahol még a kompjegy árából is tudsz alkudni. Ennek pár óra múlva vége. Tanger egy hatalmas fejlődésben lévő kikötőváros, építkezés, építkezés hátán, és kb. a lakosság fele taxis. Mit ad Isten, vagy Allah? Ez a kocsi ismerős, meg az arc is, kicsi a világ, ennyi biztos. Minket könnyebb megismerni, de a többezer ugyanolyan festésű taxiból, hogy PONT avval fussunk össze, amelyiknek odafele széttörte Ludmilla az orrát, erre most kellett volna lottóznom. Baráti mosoly, buzgó integetés, a kocsiját azóta megcsináltatta, nem csoda, annyi pénzből kétszer is tellett.

Egy gyorskompot éppen időben elérünk, imádom marokkot, de most várom a spanyol földet, istenem sikerült, úgy érzem innentől már semmi nem történhet, megcsináljuk, visszavisszük, óriási teljesítmény, büszke vagyok Ferire, aki VÉGIG egyedül vezet!

Egyórás a komp, olyan boldog vagyok, még világosban kigurulunk Tarifában, és most jövünk rá, hogy hirtelen izgulni kell, remélem az angyalok tudnak úszni. A tervnél gyorsabban haladtunk, maradt többszár liter üzemanyag. Ajjaj. Hót illegális, vagy elkobozzák, vagy megvámolják, melyik ujjamba harapjak, ez itt a kérdés. Az én szemem sajnos egy nyilt könyv, hiába próbálok pókerarcot mímelni. Ötpercenként egy méter haladás, mégennyi újraindítás, csak bírja ki a motor, annál cikibb nincs, ha itt robbanunk le. Ezek a spanyolok sem beszélnek semmilyen más nyelven, miénk a sor, az öreg (főnök?) mosolyog, valamit mond, Feri röhög, és kigurulunk a vámról. Nem értem mi történt, megúsztuk? Feri is megkönnyebbül, azt mondta az öreg, hogy a karosszéria szoszo, de a motor top! Hát igen, Ludmilla tudja hol a határ, itt konkrétan szószerint. Megjöttünk TARIFÁBA, éljen európa, nem törődöm roaminggal, telefonálok össze vissza. Első körforgalom után egy lidl, atya ég, ezek az élet apró örömei. Betemetkezünk ismert kajákkal, a fél bolt az uaz hasában. Csak a durva szél fékez lelkesedésünkön, ez már nem vicc, félre kell állni, sebaj, zabáljunk, a viszontlátásra elvesztett kilók.

MALAGA – ZARAGOZA előtt
2015.02.17.

Tervezetlenül felvesszük a roburral a kapcsolatot, Montserratban találkozni kéne, jó ötlet. Ők többszáz kmel előttünk száguldanak, nem lesz könnyű behozni. Malaga, Cordoba, Madrid, szimpi a spanyol pályakerülési lehetőség – mindenhol. Zaragoza után kipurcanunk, ma rekordot döntünk, közel 900 km (!) egy szuszra, pályminőségű párhuzamos gyorsutakon. Jó lenne az ezer, de veszélyes lenne tovább menni, ezért megalszunk nemsokkal Zaragoza előtt, egy kis helyes vendéglővel szemben.

ZARAGOZA – MONTPELLIER előtt
2015.02.18.

Reggel Csonty, jelentkezik, heló, otthon vagytok már? Á dehogy, Tibi hazament stoppal, Csonty franciaországban várja a roburt meg az uazt – vele a rally hivatalos fotósa. A Karda, az meg hogy került hozzád? Igen, a Karda, akarnak egy közös fotót a keleti blokk csodáiról Monacoban a Casino előtt. Júj de jó ötlet, mi benne vagyunk, számíthattok ránk. De a robur már Montserratban van, ma próbáljuk őket behozni. Rendben, akkor még értekezünk, mily kellemes meglepetés.

Montserratot relatív időben elérjük, és de jó a robur utasait újra látni, retkesen, büdösen ide nem illő elegáns idillbe, de mi tagadás, mi sem vagyunk jobbak. Ez a kultúra, és természeti csoda fantasztikus, a templomot, a hegyet végigjárjuk, majd egyszerre indulunk Ottoékkal, hátha sikerül ezúttal nem szétszakadni. De nem sikerül, mert egy hosszadalmas gumiziást követően, ahol ismét tolmácsként szolgálok, pedig nem beszélek spanyolul én sem, mi megállunk tankolni, amit ők már nem várnak meg... Kicsit fáj, meg az, hogy még csak nem is jeleznek, ez van, meg kell tanulnom egy életre, hogy valójában csak és kizárólag saját magára számíthat az ember. Ettől még szeretjük őket, csak nem esik jól, ennyi. Remélhetőleg a monacos fotó összehoz.

MONTPELLIER előtt – COTE D'AZUR magaspart
2015.02.19.

Ma időben találkoznánk a trabival, de nem bírjuk ki, muszály kihasználni a benzinkutas zuahnyzót, azt hiszem két euronak a tripláját is megfizettem volna érte, talán Feri is. Ketten összesen egy órát foglaljuk a kabint, hajmosás inkluzíve, forró víz, tusfördő, egy ideig nem felejtem el. Nagytakarítás az autóban szuper érzés, közben kávés dumcsi osztrákokkal, nem ők az elsők, akik megszólítanak. Még Montpelliert sem érjük el, de már hiányzik spanyolország a korrekt díjmentes útjaival. Itt a franciáknál nem tudod megúszni, nem is akarjuk, elvi kérdés a pofátlanul drága árak. Aix-en-Provenceban vár minket a trabi, valahol napközben majd csatlakozik a robur. Csodálatos napsütésben haladunk célirányosan Monaco felé, Fréjusnél le a tengerpartra, ez ugye nyárról ismerős. A roburnak se híre se hamva, se telefonon, se sms-ben, se chatben, se sehogy. Kezdünk komolyan aggódni, amikor este 11-kor telefonál Otto, hogy úgy döntöttek nonstop mennek tovább. Szerintem inkább te döntöttél így négy másik helyett is, de ez nem a mi dolgunk, csak kár és kész. Karda Zolinak mégis sikerül belopnia magát a szívembe, aranyos ember nagyon, és az enyhén szólva színes sztorijait meg egyenesen élvezzük mindhárman. Este lelkesen főz nekünk bolognai spagettit a tenger melletti magaspart egyik legszebb kilátójánál. Itt verünk tábort, eszünk, iszunk, Istenem, hetek óta nem ettem ilyen jót.

MAGASPART – VELENCE előtt
2015.02.20.

Giccses napfelkelte, tengerpart, tűző napsütés, robog a trabi, mögötte az uaz. Hamarosan Monaco, és fel a F1-es pályára. Élvezik a srácok, sok jó felvétel, sőt a várvavárt casinos fotó is egészen jól sikerül annak ellenére, hogy egy merev rendőr barátságtalanul pánikolva odébb parancsol minket. Nem is értem, annyira nem lógunk ki a sorból!? Még egy tiszteletkör, tankolás Mentonban, gyors látogató a lidlbe, majd sötétedés előtt megállunk egy autópálya pihenőnél, és Zoli ismét vállalkozik szakácsként, nagymamám sem csinál finomabb fasírtot. A rizs az én reszortom, és rengeteg idegen fotózik. Nem minket, mert az senkit nem izgat, hogy egy vendéglő mellett a parkolóban kipakolunk két gázfőzőt, elővesszük a serpenyőt meg a lábast, asztal, szék, sámli, és tábori körülmények közt főzöcskézünk. Nem, a turisták sokkal inkább az autókra vannak rácuppanva, elvégben nem minden nap jár erre trabant meg uaz. Este a fasírt még sokáig ad energiát, velencéig vezetünk, ott egy pályamenti autogrillnél tollasbál.

VELENCE előtt – BLUMAU mátéékhoz
2015.02.21.

Reggel érzékeny búcszuzkodás, ezt Zoli facebookon megosztja. Innentől hazáig egyedül megyünk, köszönjük a társaságot, én meg el sem hiszem, hogy még ma megérkezünk Bécsbe. Mögöttunk 16.250 km, egy évnyi élmény, mégannyi benyomás, fotók, filmek, felfoghatatlan. Előtte este beugrunk mátéékhoz, igen, csövesként is nagy szeretettel és meleg kajával fogadnak, éjjelig dumálunk, persze bamako a kimeríthetetlen téma – még heteken keresztül. Otthon naphosszakat csak alszunk, nem akarok látni senkit, nincs kedvem mesélni, talán holnap. ...

Hálás köszönet Szántai Erzsinek és családjának is, akik szintén hozzájárultak utunkhoz, végig követték "sorsunkat" és velünk együtt izgultak. KÖSZÖNJÜK! :)

Elnézést kérek édesanyámtól és apukáméktól, akikről a verseny előtt nem tettem említést. Természetesen szándékunkban állt nekik is köszönetet mondani, de az utolsó hetek őrjöngéssel teltek. Ezért ezt most utólag bepótlom:

Anyunak köszönöm a rengeteg adományt, amit önzetletnül összegyűjtött nekünk, sőt még az autóját is kölcson adta több napra, ami azért nagy szám, mert nem szívesen válik meg tőle, mondhatni vele alszik és zuhanyzik. ;) Mégis nélkülözte a kis Suzukit háromszor is, hogy támogasson minket afrikai előkészületeinkben. Anya köszönjük!

Ezen kívül köszönjük apunak meg csillának, akik nagyvonalúan hozzájárultak ehhez az utunkhoz, és végig támogattak minket szellemileg és lelkileg, holott tudom, hogy nagyon aggódtak értünk. Köszönjük szépen, és elnézést kérünk amiért a technika áldozataként ritkán tudtunk magunkról életjelet adni. Idő közben van okostelefonunk! :D Millió puszi nekik is.

A rajt elötti napig nem voltunk biztosak, hogy tudunk-e indulni... ezért nem jelentkeztünk. Hála fantasztikus embereknek végül sikerült jan.16-án rajthoz állni. Köszönjük Sebinek, Viktornak és Petinek! Pár kép a startnál...

Mindenkit várunk szeretettel! :)

És a vízumok! :D

Mindent kidobtunk, ami felesleges. Csak a lényegre törekszünk! ;)

Mégsem csillag, egyszerűen nincs idő dízelesíteni! Továbbá, mint feketén-fehéren kiderült, az első "szakember" semmit nem csinált rajta. A mostani srácoknak le kellett venniük a kasztnit... Még 28 nap!