Budapest-Bamako 2015 oda

2015/05/04. - írta: KeljfelAncsi

OROSZ KENYÉR NEM KÁDÓ!

Tanuld meg, hogy a petit cadeau [pöti kádó] = kis ajándék,
a guide [gájd] = idegenvezető, és
a dirham 10es szorzója az euronak.

Feritől hallottam először a Budapest-Bamako rallyról, és én is egyből zsongtam. AFRIKA! Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig is vonzott a fekete kontinens. Idén az utolsó, most vagy soha. Nevezésünk után pár napra már kiderült, hogy marketing duma, de be kell ismerni, jó fogás volt. És legyünk őszinték, soha nem mentünk volna. Baromi mások vagyunk Ferivel, de vannak dolgok, amiben mint az ikrek. Ilyen volt a spirit kategória. Elegünk volt a túlszabályzott világ unalmából, egy csilivili hájluksszal bárki levezet. Spiritnek indult 2005-ben, erről szól(na) az egész. A '13-ban vett indiai Jeepünk ala Mahindra bár nem tölti be a 30at, de az 50 éves technikáját nézve elfogadták volna – sőt. Végül megsajnáltuk, pontosabban Feri megsajnálta a másfél év munkáját rajta, és elkezdtünk vadászni csak erre a célra. Naívan le akartuk nyűgözni a szervezetet (is), és olyat akartunk teljesíteni, amit tíz éve soha senki. Egy magyar rendőrt leszámítva, aki a pályáról egy átlátszó kifogás miatt leszedett és idézem "a leghűségesbb társra tettetek szert", mindenki le akart beszélni. Nem csoda, hogy UAZ még nem volt Bamakoban! Az autó őshazájában kenyérnek nevezett változatot én harcoltam ki, ismervén a sátrazás kínlódásait. De hogy milyen kínlódás volt egy ilyet beszerezni...

Három és fél hónappal a rajt előtt tudtuk meg, hogy indulhatunk a B2n. Így jár az, aki kizárólag spiritben hajlandó, és a 20 járgányra limitált kategóriára inkább egy listán vár. 24 órát kaptunk dönteni, az, hogy pont olvastam mailt tök véletlen, maradt 19 óránk. Nem vártuk ki, fejben már kezdtük az előkészületeket, és visszajeleztük, hogy MEGYÜNK!

Ez a három hónap külön fejezet... Feri főnöke beletörődve csak csóválta a fejét, én felmondtam, a család aggódott. Nem számít, cselekdeni kell, mások ¾ év előnyben vannak. Szóval uaz lesz, az fix, megnéztünk vagy nyolcat egész Magyarországon. Egyik rosszabb mint a másik, az eladóiról nem is beszélve. Kezdtük feladni, és fájó szívvel a Mahindránk felé hajlani, amit semmi pénzért nem hagytunk volna ott, ez nehezítő tényezö volt. Már okt. vége(!) fele járunk, végül nyír megyében Tibi bácsitól szívdobogással megvettük a buszt! Az idő szűke miatt benzines... Következő lépés a 41(!) éves roncs felkészítése. Tibi (már bácsi nélkül) szívére vette tervünket, és a Bécsi távolság tekintetére cselekedett helyettünk. Őtőle nem messze egy uaz profihoz vitte, ki kezelésbe vette új szerzemény­ünket. P.Z. autószerelő mesterrel távmegbízás és telefonos kapcsolattartás határozottan hülyeség volt! Az öreg –saját bevallása szerint– már fázik, hamar sötétedik, és életveszély egy ilyen orosszal nekivágni afrikának. Kössz, ezt mintha már hallottuk volna. És mi történt öt hét alatt? Konkrétan beállt a motor a járásképtelenségig! Itt kezdődött igazán a stressz. Egyenes, gerinces emberek hiányában nagyot szenved az ország! (Hogy mennyire, ezt igazán Bamako után láttuk.) PZ legombolt pénzét nagy nehezen visszakaptuk, de a probléma még jelen volt: maradt öt hét(!) a startig, inkl. Karácsony és Újév és rosszabb állapotba került a versenyautó, mint vételnél volt! Alvás nélkül bújtuk a netet, nem kispályáztunk, jöhetnek a nagy­menők. Feri találta, enyém volt a telefonosdi. A CURRUS Kft., te jó ég. Nagy levegő, és a portástól a vezér­igazgató helyettesig mindenkivel beszéltem. Persze nem kellett neki magyarázni a rallyt, és ajánlott egy jó embert, aki sóhajtozva bevállalta. Neki és két tényleges profi szerelőnek köszönhetjük, hogy végül jan. 16-án starthoz álltunk!

p1120414kicsi.jpg

BUDAPEST – GENOVA – BARCELONA – TANGER

Ekkor esik le az első kő a szívemről, őszinte mosollyal állunk fel a dobogóra, az uaz MEGY, tömeg, flash, konfetti, amit még napokig csipegetünk az autóból. A startbuli mámorából észhez kell térni. Mi jön a Lurdy után? Nem, gps még nem kell, irány: Balaton. Imádott hazánk tava ekkor csak egy adat. Marad 26 óránk elérni a Genovai kompot. Necces lesz, kezdődik újból az izgulás. De miért nem látunk Bamakos autót? Hát mert ők városban is 80-al nyomják, az uaz 75-nél kiköpi a lelkét... A lelkem! Pálya, pálya, pálya, motorbúgás, addig jó. Egymást nem halljuk csak ordítva, de ehhez a Mahitól hozzá vagyunk szokva. Semmi nem számít, egy a cél: a kikötőt időben elérni. A tankoldáknál csupa matricás autó, néhányan már szerelnek, sötétedés, álmosság, RedBull vacsi helyett. Tankoláson kívül 2x állunk meg másfél órát "aludni", végig Feri a soför. Még négy óra az indulásig, úgy néz ki sikerül. Végtelennek tűnő szerpentin le a pályáról be Genovaba. Vagy mégse? Kifogunk egy teherautót, 5el gurul lefelé, előzni esélytelen, legalább is uazzal. Bent vagyunk, hol a kikötő, gps nincs aktiválva, olasz nemtudás, irányjelzés olaszosan. De megvan! Még két óra. Nem hisszük el, sikerült! Hatalmas szikla esik le a szívemről, Feri kap pár elismerő szót, és egy büszke csókot. Itt még szabad. Meg­könnyebbülés , fogszabályzós vigyor, irány a kassza, nem kell rohanni, "olyan még nem volt soha, hogy valaki nem fért fel egy kompra".

HÁT MOST VAN!!! Filmszakadás, vége, ennyi volt Bamako? Persze már ez is teljesítmény, de ez egy rossz vicc. Levegőt alig kapok, rendszer lefagy, egyszerűen nem akarom elhinni! Valakit meg tudnék gyilkolni. Kezdem felfogni, hogy az itiner szarpapírt sem ér. Emlegetek valakit... Bassza meg. Megkérdez még egy ablak, meg egy harmadik, de nincs csoda: elfogyott az autós hely, csak Barcelonaig van. A sok lusta Bamakos! Nálunk a fizika lép közbe. Mit hallok? Barcelona? Ez majdnem elsüllyedt. Hát jobb, mint feladni, és kezdünk előre NEM tervezni. Ez főleg nekem súlyos feladat. Hajókabin, ágy, minizuhany, bűz, nem számít, lényeg, hogy Feri alszik! Nálam meg kéznél a daedalon.

Másnap végre hasonszőrüek, ahova csak nézel fekete-sárga nyakbaakasztó. Ááá, szóval te is. Mivel, miért, hányadik-beszélgetések. Jó érzés nem egyedül lenni, kicsit kikapcsolni. Aztán hamarosan kikötés. Nekünk cuccolás, a többiek drukkolnak és bentről figyelnek. Kigurul az uaz. Én felteszek egy szenvedő, segítségre szoruló arcot. Melyik ablakhoz álljak, a nő, vagy a pasi? Éljen a szexizmus, a pasi szimpi. Óráknak tűnik, míg sorra kerülök. Do you speak English? A litöl. Tangerig akarunk menni, két felnőtt, egy autó, és az a helyzet, hogy ha nem engednek fel, akkor... Yes, milyen kategóriájú kocsira lesz? Mi van? Kiesik egy jelenet. Remegő hanggal rákérdezek. Van hely? Yes yes, milyen kat... Mondom milyen, adom a papírokat, 10p múlva kezembe a jegy. Betüről betüre átvizsgálom, de stimmel, mehetünk tovább Tangerig. Újabb kő! Most már csak suit, buzi drága, de semmi nem számít, csak hogy Feri aludhasson. Még egy nap, és elérjük Afrikát! Ez az első cél.

img_3521kicsi.jpg

TANGER – MARRAKESH

Mondanom sem kell, a komp nem kicsit késve köt ki, már sötét van. Első találkozás afrikával a marokkói határellenőrzés. Nincs velük gond, össze akarják gyűjteni az összes Bamakost. Érthető, de lehetetlen feladat, szerintem a 3ból 2 deck rallys volt. Rövid pillantás az autóba, ölébe hullik a hagymásdoboz (ugye mondtam, hogy még Bp-en spaniferezzünk le mindent) és mégis mehetünk tovább. Mialatt én pénzt váltok, és nagy örömömre az első civil marokkói akit látok szintén fogszabályzós, Feri életre kelteti a navigációt. Kacskarignós utakon vezet, fodros szélű betonon, sötétruhás csukjás helyiek fél m-re az út szélétől, kutya, macska, kecske... de pár héttel később hogy várjuk vissza ezt a szakaszt! Már kezdjük hinni, hogy eltévedtünk, mikor kiderül, hogy a kikötő 30km-re van a várostól és végre megvan a szállás. Szokatlan alkudozás után elfogadható áron puccos tiszta helyen alszunk luxus körülmények közt. Én (a család aggodalmára) egy utolsót netezem az elkövetkezendő 4 hétre, hajnalban zuhany, epila, borotválás, és hajmosás. Ezt az élményt hazáig a fejembe véshetem.

Csörög az óra, kelni kell, hamarosan eligazítás. Feri napok óta legszebb álmát alussza. Nem bírom kiverni az ágyból. Késés, rohanás, no reggeli (szokj hozzá!), be az uazba, hova is kell menni? Ja igen jobbra, nem mégsem, az eligazítás balra van a buzi drága hivatalos hotelben. Fürge az uaz, de nem megy össze és kapkodáskor az index sem működik. Rángat egyet, számomra nem új érzés, de Feri megáll a kereszteződés kellős közepén. Mi van? Hát ütköztünk! Mit csináltunk?? És tényleg. Kiszállunk. Belénk rohant egy taxis. Esküszöm nem éreztem. Az uazon egy ártalmatlan horpika. A Dacia eleje viszont szarrá ment! Kezdem szeretni ezt az orosz öreglányt. Nagy mázlink van, mert egy olyan ritka helyi példánnyal karambolóztunk, aki mereven áll a széttört kocsija előtt, és mintha arabul motyogná "hát most mi lesz". Feri is hibás, a taxis is gyorsan jött. Nem akarunk rendőrt, mennyit kér. Nagy csend, a családja ki is tagadná. Mennyit kér? Kifizetjük! Mindezt az ütött kopott franciámmal. Hááát, 1800 dirham. Ejha, ahhoz képest, hogy milyen hallgatag vagy, vastagon fog a ceruzád arab. Sebaj, bele kell jönni az alkudozásba, 800. Szó nincs róla. Akkor középen találkozunk, megszabadulunk az előző este váltott pénzünk felétől, és megyünk tovább az első gps pont irányába.

Délután 2-kor még Rabatnál sem járunk, és ismét rájövök, hogy nem kell betartani minden betüt az itinerben, sőt még csak minden koordinátát sem (ha stimmelnek). Pályáznunk kell! Ludmillának nevezett uazunkra fogjuk a kudarcot, teljesen feleslegesen, mert percenként előznek meg a versenykatos B2es autók. Szóval nem csak mi, ez azért enyhíti a szégyent. Az autópályás 70-75ös kínlódást ugyebár már ismerjük, unalmas, hangos, semmi extra. Boldogok vagyunk, hogy Ludmilla megy. De az ezt követő esőzés egy életre szóló mennyszakadás. Minden túlzás nélkül konkrétan semmit nem látunk, és mégkevésbé hallunk. Kivilágítatlan helyiek időjárástól függetlenül őrült módon vezetnek, ezek a naranccsal veszik a jogsit? Vagy nincs is permis! Dézsából öntik a vizet, a 41 éves szélvédőlapát nyugdijas tempóban integet, én tapadok az ablakon, hátha jobban látok, így próbálok navigálni segíteni Ferinek. A pokolban haladunk 5-el, jobbra(!) balra előznek – csak éljük túl.

img_3624kicsi.jpg

Mire enyhül már sötét van, Ferin kitör a fáradtság. Még több mint 100km a mai 600ból, kérsz egy RedBullt drágám? Tarts ki, már látom Marrakesh fényeit. De uaznak is elege van, gyújtás vagy mi a tököm és nem indul. Egy híd alatt legalább szárazon vagyunk, CB-n többen kérdezik, de sajnos nem tudnak segíteni köszi. Csak induljon be, és érjünk be a táborba, akár kecskézve csak élve. Meghall, megkegyelmez, beindul, nincs megállás, nyomd a gázpedált és meg ne tudja mi vár még rá. Este fél11, leparkolunk a bejáratnál, első meleg kaja szimpi kemping vendéglőjében Katáékkal és első panaszkodós beszélgetések mégkésőbb érkezőkkel. Fogmosás, alvás, végre az uaz hasában. De jó ez az ágy, jóéjszakát!

MARRAKESH – ATLAS

Bevallom minél több autó hagyja el a kempinget, annál idegesebb vagyok. Feri rendületlenül szerel, indítózik, nyiki-nyiki-nyiki-nyekk. Fél napon keresztül. Hidegben, éhesen. Közben találok egy igaz mondatot az itinerben: Marokko egy hideg ország, ahol melegen süt a nap. Allah néha-néha megkegyelmez, pár perc erejéig próbálok átmelegedni, Feri szerel, csavarozik, indítózik, szerel. Nem hittem volna, hogy még délután is szét van kapva az autó. Középen a motor, csak akkor férsz hozzá, ha kiveszed az üléseket. Esik az eső, így az egyiket betesszük az eresz alá tíz lépésre tőlünk. Késő délutánra, már a porban főzött spagettit is buzgón befaljuk, Feri újraéleszti Ludmillát! Éljen az én ezermesterem, jöhetnek az ülések és a várvavárt bazár. De nincs ülés. Hol az ülés? Idetettem, hát itt nincs. Ellopták, ez lehetséges? A francba! De min fogok ülni még többezer km-en keresztül?? 40 éves a szabványfelfogat (2kampó), és orosz, hát találj ehez passzos széket afrikában! Vagy kérdezd meg a francia kempingtulajt. Ő rögtön tudja kit hívjon... Pár perc múlva jön a kempinges kukás, kezében az autóülésem ugyebár, és mérges mozdulatokkal heseget a levegőben. Hogy vigyem a fenében? Még szép, hiszen az enyém te tuskó. Elkészülünk és este heten(!) egy velem egyidős sárga mercivel bemegyünk a citybe. Szerencsénkre a mai Atlas havazások miatt mindenkinek kimarad, ergo nem veszítünk semmit, végre "egy pont ide".

MARRAKESH – TANTAN Tafnidilt Ksar

Kezdenek összefolyni a napok, azt mondják normális, itt nem kell naptár, nem számít, hogy ing vagy póló, nincs ilyen, hogy idő. Egész nap csak megyünk, a navi pittyegi az irányt, nyílegyenes oceánpart. Evés a motorháztetőn rutinná válik, és hogy ne vezess sötétben – milyen igaz! De ha betartod beszopod, hagyd már azt az itinert. Szóval az első homokos élmény éjjelre marad, de hogy vártuk! Végre terep, Ludmilla otthon van, összkerék, felező, ki lettem ám okosítva. Szúrófény azta! Ez rohadt jó, irány a semmibe. Hepe hupa, dobál össze vissza, repülök fel le, kínunkban röhögünk, bár most áldanám az övet... Egyszercsak rotty, ijedt egymásranézés, hirtelen csend, az autó leáll! Komplett! Csak a szúrófény és a CB él, hála profiknak, ők direktbe kötik. Ez van, 41 éves, minimál elektornika, de arra már nem volt idő, itt az eredmény. Feri benyúl (mert ebbe még lehet), kábelmasszázs, és röff! Húsz méter haladás, áramszünet, masszázs... Valahol zárlat. Ezt eljátszuk X-szer, közben kannás tankolás, a fejlámpa pislákol, hideg van, fúj a szél... Ó Istenem! Már vagy hatan elzúznak, és nem, nem mindenki kérdezi, hogy mizu! A qva _nyátokat. Kábelmorzsolgatva egykézzel vezet Feri a homokban, ezt még kettővel is kihívás, pittyeg a Garmin, hogy cél. Nem tudsz nem mosolyogni, a semminek vélt sivatag kellős közepén egy csodálatosan kivilágított várszerü kemping, nem vesszük igénybe, de sikerült! Ez számít, nem kell vacsora, vaksötétben az első bokorbakakilós élmény – higgyétek el, tényleg az(!), és végre éjfél előtt fekszünk.

TANTAN – BOUJDOUR

img_3720kicsi.jpg

Szóval ezt hívják bivouac-nak. Matricás járműkupac sátrakkal. A kempinggel szemben lévő várrom tetejéről csodás kilátás, meg tudnám szokni az itteni napfelkeltét. Egyszercsak egy ismerős járgány, a startnál láttuk utoljára: Máté és Kriszti, de örülök nektek! Hát persze, hogy a Kisoroszlán és Ludmilla együtt folytatják útjukat. Irány a két buzi nagy híres teve, a nyugatszahara kapuőrei. Túristás fotók és egy kényelmes isteni helyi reggeli, mielőtt haladunk tovább. No stressz, no kapkodás, egészen amíg Ludmilla elkezdi előző esti zárlathisztijét. De boldog vagyok, hogy most nem vagyunk egyedül. Feri és Máté torkig az autóban, mi nők drukkolunk. Legfőképpen azon, hogy helyi ember ne próbáljon segíteni, mert abból nincs köszönet. Hogy miért? Mert a fiatal arab "szakember" pillanatok alatt minden józan magyarázat és kérés ellenére beletúr a motorba. Nem zavarja, hogy nem ott van a hiba, pedig franciául mondom. Valószínű az a tény, hogy csak nővel tud tárgyalni mégjobban felhergeli, fröcsögve ordít az arcomba – jól van na! Feri meglepő nyugalommal végig nézi, ahogy a helyi erő már a benzincsövet is szétkapja, leszippant egy slukk üzem­anyagot, beköpi az utastérbe(!), majd egy heurékás "ez nem hibás". Bassza meg ember –itt végleg elszakad Feri cérnája– ezt magyarázzuk neked fél órája! Háromnyelvű űvöltözések kíséretében kihesegetjük az autóból, de ő juszt bekúszik a kábelkáosz alá, és megállapítja, hogy valami zárlatos. Kezdd nekem is fogyni a türelmem, és hirtlen tökéletes franciával fennhangon ismételgetem, hogy erről van szó, és takarodjon a vérbe amíg szépen kérem. A fiatal overállos nem adja fel, integet, hogy tíz perc alatt a műhelyben megoldja. De értsd meg ember, hogy nem kell, örülj, hogy nem találkozol a tenyeremmel. Van vele egy öreg, aki már húzná el okoskodó társát, de az jellemzően nem szégyelli tartani a markát. 500 dirham a segitségért. A MIÉRT? Azt mondja, najó legyen 100. Te jó ég, te őrült vagy, én fizessek azért, mert beleköptél az autómba? Na tünj innen de gyorsan. Még méterekről hallani a hőbörgését, legkésőbb most győződöm meg a helyiek butaságáról, és lám Ferinek sikerül úgy szétszedni a kábeleket, hogy egészen hazáig jó lesz. Ellenben a szúrófény hazáig feladja szolgálatát, ez is az arab hagyatéka...

Sok időt veszítünk emiatt a stop miatt, ennek ellenére vacsorázunk egy jót (igen, egy hét után jónak fogod érezni a zacskóslevest, ha más miatt nem, csupán mert meleg) az itinerben ajánlott hajóroncsnál, és este 55 centért teli tankoljuk az autókat Laayouneban. Szerintem a kutasok nem fogják fel amit épp látnak, vihogva nyomják az anyagot az uaz két oldalába, és a 13 kannába, hogy már orrán száján folyik. Invitál, hogy fotózkodjunk, kézfogás, jókívánságok – az kell ám. Pár km után az uaz hörög, kattog, rángat és nem akar. Hol két henger, hol három, Feri csunyán károg. Én nem bírom tovább ezt a tortúrát, magukra hagyom a két srácot, és beszállok Krisztihez a 124-be. Fáradtan is nagyon jót dumálunk, igazi puncis témák, majd hajnal fél 1-kor megköszönve útjának engedjük a peugeot. A sírás határán vagyok, rémképek az egydüllétről afrikában az ismeretlenben, vademberek közt – gondolom ezt ekkor. Lehajtott fejjel nem őszintén válaszolok Máté huszadszorra feltett ugyanazon kérdésére, persze menjetek nyugodtan. Utolsó próba mielőtt az út szélén éjszakázunk, és most indul be szerencsétlen Ludi. Könnycseppeket törölgetve reménykedve nézek Ferire, aki utolsó pillanatban elkapja CBn a kisoroszlánt, és végül együtt vágunk neki a még több mint 100 km-es távnak. Kegyetlen fáradtság, rossz utak, durrogó motor, vakító szembejövők – kétségtelen életveszély. Minősíthetetlen rádiós small-talkkal tartjuk egymást ébren, többszöri megállás és egy rakat RedBull fogyasztás után reggel 3:30-ra beérünk a hivatalos táborba. Mátééknak örök hálával tartozunk, úgy érzem megmentették az életünket.

img_8858bykicsi.jpg

BOUJDOUR – PORTORICO

Reggel 6-kor az első buzgó versenyzők motorbúgására ébredek. Még sötét van, fúj a szél, tengerpart és életemben először látok beduint. Az uazos rejtély továbbra is fennáll, de megtanulunk nem törődni vele, legalább is amíg gurul. Feri gyűri az orosz lányt, dűnéken fel-le, homokos part és rengeteg jó felvétel. Tetszik a gépnek, mert megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen meggyógyul, mint egy kisangyal megy mind a négy henger. Ma látunk először szabadon legelő tevéket is és elérjük a híres ráktérítőt. A határmenti hivatalos táborról boldogan lemondunk, helyette legyemünk a Portoricoi strandra, ahol egy katona önzentelnül bizntonságos helyre navigál. Nem kér érte se pénzt, se cadeaut. Erős szélfújások miatt a vacsorát félbehagyjuk, Krisztiéknek meg egy plusz takaróval szolgálva háláljuk meg előző esti hőstettjüket.

PORTORICO – BOULANOIR

Mai akadály a határátkelés. Újabb izgulás, ahogy közeledünk egyre gyorsabban kalapál a szivem. Még az itiner is írja, de esküszöm leszokom róla. Végül rengeteg kamion, sok autó, közte nem kevés matricás torlódása jelzi, hogy itt vagyunk. Ez lett volna a hivatalos bivouac? Káosz, kosz ahova csak nézel, kérdezősködj és nyomulj, akkor talán átérsz pár óra alatt. A fekák is nyomulnak: séjndcs séjndcs. Mit akar? Ja change, ok váltsunk, közben menj pecsétért ide, behívnak aláírásért oda, hol is tartottunk? Engem kéregető gyerekek vesznek körül, akárcsak a legyek. Aztán jön a rettegett senki­földje. Igen, az az aknás. Mégis kezembe veszem az itinert, mintha az megvédene úgy szorítom. Kívülről fujom a betüket, olvasom fel Ferinek. Kövesd a nyomokat.... balra tarts.... nincs törvény... nézd az előtted haladót. Ó, hiszen ezek Pityuék. Erőltetett mosoly, szétrobbant autók jobbra balra. Roncsok, gumik, rettenetes sziklatalaj hét kilóméteren keresztül. Aztán közeledik a zöld zászló sárga csillaggal és félholddal, majd újra beton. Nem kevésbé körülményesek a mauritánok. Egy vicces fazon enyhíti a feszültséget. Kézscannelő, ujjlenyomat, útlevélmásolás, tökömtudja, rengeteg bamakossal találkozunk és órákkal később mehetünk tovább.

img_4047kicsi.jpg

Először érünk be világosban egy hatalmas fantasztikus sátorátborba a sivatag kellős közepén. Igen, írtam már ilyet, de ez mégnagyobb semmi, mégtöbb autóval, hatalmas tábortűzzel este. Letelepedünk a peugi, andiék, és mi a trabi és a hazai festésü robur mellé. Őszintén mosolygok, el tudok engedni, főzünk, dumálunk, háttérben zene, buli, tánc, most érzem először (és utoljára) igazán, hogy rally a rally.

BOULANOIR – NOUAKCHOTT

Öt autó marad a táborban mire reggel összekaparjuk magunkat. Négy miénk plusz egy helyi katonai erő, kiknek társaságát egész délelőtt élvezhetjük ötezer idézőjellel. Nemsokkal a tábor után le kanyarodunk a homokozóba, be a sivatagba, taroljuk a homokot. Nem sok kell, recseg a cb segítségért. Mit nekünk egy kisoroszlán, a homokrács valahogy fel sem merül. Uaz megindul és egy laza mozdulattal már ki is rántja a peugeot orrát. Dirib darabok repülnek szerte a levegőben, mi folyik itt? Kriszti sikít, én levegő után kapkodok, Mátét előszor látom idegesnek. A hütővíz basszus kulcs. Négy kocsiból kilencen tanácskozunk, nyilván az egyenruhások hiányoznak. De mikor teafűvel hadonászva mutogatják, hogy tömjük be a lyukat, na akkor köszönjük meg szolgálatukat végleg. Közben sorban jönnek ki Bamakosok, a terep még a legjobb 4x4-eseknek is brutál. Mi sem maradunk, a jól bevált szilikon megoldást nyújt egészen az eladásig. Utólag nézve itt bántuk meg Ferivel, hogy nem mentünk be, mert elfogultság nélkül állítom, hogy az uaz bárhol, mondom BÁRHOL elmegy. De jelen pillanatban én nem akarok egyedül maradni, főleg az előző napok szarakodásait felidézve félek na, ez van. Marad az aszfalt társasággal.

A homokbaborított levegőben a horizonton körvonalazódik egy csapat. Mieink. Rádión tanácskozunk, természetesen megállunk. Egy maréknyi motoros és a 16-os segédként. Ezek a tyúkeszű kétkerekűek dízelt tankoltak!!! Pedig az itiner külön írja, hogy Mauritániában ritka az esszansz. Ezt még otthon kellett volna elolvasni, hm. A mi három nappal ezelőtt tankolt 200 literünk egy java részét elnyelik a bmw-k, mert hát az ember segít ha tud. De hé, ha már nem kérdezitek, hogy mivel tartoztok, legalább hazudjatok egy kösszt... vagy mit! Napokig bánkódom az ilyen jellemtelenségen és cipeljük a megjavíthatatlan motor komplett felszerelését. Nem is tudom mit csinálnak, ha mi nem állunk meg. Egy kecskeszakállas vérszívó kegyesen visz nekik 20 litert 700 euróért! Megtörtént eset, tessék utána olvasni. Akkor inkább kinyögök egy thank yout, nem?

img_4084kicsi.jpg

Már sötétben, de még időben elérjük a Mauritán főváros hivatalos kempinghelyét, ami egyetlen betüt sem érdemel. Kritikán alulian hányinger, de legalább drága! Észbontó a hülyének nézés netovábbja. Feri és Máté keresnek egy elfogadható szállásnak nevezett alvóhelyet, ahol inkább a konyha mellett főzünk, és ha leleményesen bekapcsolod a bojlert, akkor a melegvízes zuhany alatt elfelejted hogy néz ki a "fürdő". Itt leszünk jóba a roburral meg a trabival, és másnap együtt folytatjuk utunkat – öt spirites autó, tizenhárom fő.

NOUAKCHOTT – már nem tudom hol kemping

Ha jól emlékszem ma már tényleg nem veszem kézbe az itinert, ennek minden előnyével és hátrányával. Elöl a robur, hátul az uaz. Idáig a roburnak 5, azaz ötödik defektje van és egész nap rájuk várunk a szállás előtti kivezető úton. Ismerkedünk, dumálunk, elvagyunk órákig, a peugire már ajánlatokat tesznek tátott száju helyiek. Majd valamikor délután útnak indulunk, de hamar besötétedik és az út... NEM, mostanáig egyértelműen még nem voltak szar utak! Ez valami katasztrófa! Gödör gödör hátán, nem ez nem stimmel, ezek már kráterek, hogy képtelenség bármerre kerülni. Aztán fekvőrendőrök, de hogy minek!? De ez sem stimmel, mert ezek fekvő elefántok, lépésben is dob Feri (itt még) közel háromjegyű súlyán, hát még gurtni nélkül, vagy ha sikerül nem észrevenned egyet és átvágsz rajta, mert se festés, se jelzés, tuti búcsú valamidnek! Eszméletlen. Ez párosítva napok óta torlódó fáradtsággal, sötétséggel, szembejövő reflektorozó idiótákkal, céltalanul barangoló állatokkal. Kész, befejeztem, vége! Mérgemben határozottan beszólok a konvojnak, hogy az uaz kiáll, lesz ami lesz, nem érdekel. Nem tudom miért, de kicsit meglepődök, amikor jön vissza az egyet értő válasz.

Az ismeretlen faluban megkérdezünk egy helyi észt, mert tábla az vagy van, vagy nincs, általában utóbbi, és egy taxis elvisz minket egy kempingbe(?) amit extra nekünk nyitnak ki, és nem is olyan rossz. Csonty elfogadható árért alkudozik, noha minden relatív, megfizethető egy bamakosnak, de a fehér bőr hirtelen inflációt vált ki. Mindegy, biztonságban vagyunk, gyors konzerv, duma, tea, másnap hosszú út vár ránk.

kemping – kecskepásztor

Ma megnézünk egy a papírtérképen feltűntett oázist, a hivatalos útvonaltól totál eltérve. Nekem ez rohadt nagy lépés az itinernek hátat fordítani és három fő utasítást hanyagolni: 1) Mauritániában ne térj le a kijelölt etapokról, 2) Mauritániában ne éjszakázz máshol, csak a kijelölt táborban, 3) Ha nem érsz be az esti táborba, keresd a rendőrséget, vagy katonai ellenörző pontot. Viszont izgalmasabb, mint a rohanás, az útmenti gumironcsok és a felpüffedt illetve kiszáradt dögök, a szagról ne is beszéljünk. Dűnézünk az út szélén, a roburexpedíció gumizik majd csipog az a navi szoftver, ami NEM a World Gate-ben lett véve. Klasszikus oázisnak semmi nyoma, cserébe egy oltári lepukkant falu, ahol még Szirmai úrnak sincs kedve kiszállni. Bele kell törődnünk, hogy ez AZ oázis – ahova határozottan nem megyünk be, de hamarosan sötétedik. Esküszöm nem tudsz úgy megállni nyolc percre, hogy ne bukkanna fel egy helyi leples a semmiből. Nem érti mit akarunk, pedig Csonty is jól nyomja a franciát, a szerencsétlen fogatlan öreg már kapirgál valamit a homokba. Egy szám. Basszus, ilyet még nem pipáltam. Könyörtelen alkudozás, de hallod 20.000 ouguiyaról indul, nem kispályás, közel 1:1-hez a Forint. Sok fehér, sok pénz. A közelében szeretnénk sátrat verni, Csonty kérdi hova lehet, ez meg rázza a fejét. Ja, hogy még mindig nem érted mit akarunk, de már firkálod az összeget? Eszem megáll. Kézzel lábbal megegyezünk, kavicsos, szeles, kecskés hely ahonnan jött, de egy meleg leves után már senki nem fél, és örül, hogy él.

kecskepásztor – KIFFA

img_4313kicsi.jpg

Reggel bemerészkedünk az oázisba, ne parázz már mindentől, mondogatom magamnak. Aztán utunk egyik legérdekesebb élménye, ahogy először osztogatunk ajándékokat. A kamerától valahogy tartanak, sutyiba sikerül, de rohadt jó, akárcsak az adományozás érzése. Még egy kis dűnézés, homokozás, az uaz letépi a peugi hátulját is – ezúttal Feri tényleg irtó óvatos, és Máté is már csak röhög, végül a feledésbe merült homokrács szedi ki a sivatagból. Majd megint sikerül időben, persze sötétben elérni a Kiffai hivatalos kempinget, hát mit mondjak. A zuhanyzásról mindnyájan inkább lemondunk, Mauritániát úgy látszik ez jellemzi: retek, bűz, igénytelenség, gátlástalan kéregetők, és hazudozós lehúzós Idoumouk. Ez van na, nem teszik és kész, reménykedem, hogy Mali jobb lesz, holnap határátkelés.

KIFFA – GOGI határ

Ma rójuk a kilómétereket aszfalton, a homok minden csodálatos színárnyalatával találkozunk, szavannásodó vegetáció, gumiabroncs útszélén, homokban heverő dögök és teherautóvázak. Egy-egy pisiszünet, száraz­kenyér mackósajttal, redbull unaloműzőnek. Egy 20 km-es átirányítás le a betonról földútra – jaa, hogy itt építkezés folyik. Mögöttünk mátéék ránk cbznek, minden rendben? Miért? Mert úgy dobál, mintha most repülnétek el! Ja-a, kössz, így már kevésbé rázós. A Mauritán Mali határátkelésről nem ír semmi különöset az itiner, hát cécó ez is, legfőképp, hogy a Mauritánok a pár évvel ezelőtt kapott számítógépeket használják, mondom használják – ész nélkül. Kilépéskor forgatókönyv szerint ugyanaz a cirkusz, mint belépéskor, tehát kézscannelő, ujjlenyomat, fénykép, útlevélmásolat, stb., de basszus az az unalom az arcukon mindent eláruló ez csak egy időagyoncsapó fontoskodó játék. A kígyozó sorból visszhangzik, hogy kérnek cadeaut, gondolok egyet, na most kapnak dohányt, hátha meglágyul a szívük. De arra álmomban sem gondolok, hogy visszautasítja a zsír új, márkás Marlborot! Akkor nincs cadeau vaze, pedig dohányos az ürge.

img_8089bykicsi.jpg

És legnagyobb csodálkozásunkra Maliban hót normálisak! Baromi későre jár, zárt kapukra számítunk, de miattunk még itt vannak, de rendesek, merci buku. Hirtelen nem számít, hogy nő vagyok, de jó, és bár afrikai a határnak nevezett fabódé(!) a homokban(!), flip-flop(!) a górén, de kellemes meglepetés. Egy papírt kitölt mindenki, útlevélellenőrzés, kész. Fáradt, őszinte mosoly mindnyájunk arcán, és közvetlen a határ után letelepszünk. A hold mint egy reflektor, ilyet sem láttam még, akárcsak a csillagos ég. Lenyűgöző, elértük Mali földjét.

GOGI – BAMAKO

Első malis állomás a roburral gumizás. Már nem számolom, csak fordítok. Tündéri fekete gyerekek, Kriszti itt követi el a cukorkás hibát, de aranyosan belejön, a gyerkőcöknek pedig egy életre szóló emlék. Feltűnik, hogy egy kislány cipő nélkül járkál, az összes többinek van. Szemezünk a kocsiból jó sokáig, kiszállok, hogy megkérdezzem van-e neki papucsa. Ha nincs, cadeau az enyém. Odahajolok, mutatok a kis pici, a homoktól fehér lábára, és egy széles mosollyal franciául szólok hozzá. Csak találgatni tudok miért fut a messziségbe, és soha többet nem látom. Megijedt ez egyértelmű, de annyira, hogy eltűnik a sártapasztott házak közt örökre. Ez meg nekem egy életre szóló emlék, és tudom, hogy legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennem az ő mércéjével mérve.

img_9697bykicsi.jpg

Következő stop Nioro, a határtól a legközelebbi nagyobb város. Itt kell az a lasses-pas vagy mi, amit, mivel utolsók vagyunk, a szervezők elvittek. Nem tudom mit gondolnak, bár ez a legkisebb hiba... Mialatt Csontyval próbáljuk kideríteni a további teendőt, Feri és Tibi szerelnek – igen, az uazon. Eltart nekik, az orosz kenyér nem adja magát könnyen, de ügyesen pöpecen megcsinálják. Közben egy helyi bunkó halálosan komolyan felajánlja, ha nem sikerül megjavítani, ő elfogadja cadeaunak...! Mit, az autót?? Hát még mit nem! A vámőrségen összefutok két német furgonnal, privátban vannak, és nem akarják őket tovább engedni, mert nem tartoznak a rallyhoz, csak katonai kísérettel juthatnak el Bamakoig. Engem kérnek segítségül tolmácsnak, és kiagyaljuk hogyan tudnának ki- és megszabadulni az ottani katonáktól. Azt mondjuk nekik, hogy az uazt vontatni kell, és mivel a mieink elhúztak (külön emiatt előre küldjük őket) ezért csak a németek tudnak rajtunk segíteni. Ez az olcsó trükk félig válik be, egy motoros rendőr a legközelebbi rendőrposztig kísér minket, ahol a főnököt ugyanezzel a sztorival etetjük – és megeszi. Még egy saroknyi vontatás, élvezem a motorcsendet, kontaktcsere és viszlát.

Diemában behozzuk a többieket, az angol nő alapítványánál végre megszabadulunk az öt adománydoboztól, sajnos nem Pam veszi át, mert ő már Bamakoban van. A rallyhoz képest későn érkezünk, egy nap lemaradás, amit még az éjjel be akarunk hozni. Sötétedéskor meg kell állni, kellemetlen, de miattunk. Feri a rajttól kezdve hősiesen egyedül ül a kormány mögött, nem csoda, hogy nem bírja. Irtó aranyos társaság, mindent megtesznek, hogy ne maradjunk magunkra. A vörös bika elvesztette hatását, próbálkozzunk mateval. Három autó türelmesen áll, míg én a sötétben teát főzöcskézek, és bejön, legalább is egy ideig. Itatom és hülyeségekkel igyekszem ébren tartani Ferit, a srácok is újra meg újra szólnak hozzá rádión, közben az én szemem próbál begyógyulni, csak bírjam ki. Ugyanaz a lemez, szembevakító helyiek, barangoló állatok, átlagsebesség 63, és még 400 km a cél.

Most az egyszer áldom a robur historikus gumivergődését, a hetedik vagy nyolcadik? Nem tudom, de itt az éjszaka is sötétebb nincs túlzás, a kétsávú út másfélre szakadva, és bár hajnal 2-kor enyhébb forgalom, de ők sem jobbak, mint szomszédjuk. Ferit azonnal ágyba dugom, fél óra minimum, az is valami. Krisztivel összeszedem a még működő lámpákat azokkal kiállunk jelezni. Kb. 45perc után kínozva muszály felkeltenem Ferit, és nonstop haladunk tovább Bamako felé. Röviddel a Mali főváros előtt a trabi és a peugi kidőlnek, reggel begurulnak. Mi viszont bemegyünk, kerül amibe kerül. Hát kerül is az biztos, egyrészt Ferin most tör ki ismét a halálos fáradtság, másrészt kezembe találom az itinert. Ne mozogj egyedül, ... ne menj éjszaka saját kocsival, ... fegyveres rablások, ... Nem tudok koncentrálni az útra, elhatalmasodik rajtam a félelem. Mindjárt bent vagyunk, ezt ismételgetem. A navink ugye nem működik, mert hát azért volt leértékelve 15ezerre csak bamakosoknak Benőnél, mert a célba irányítás már nincs benne. Ó, hogy mit csináljon ő is! Mauritánia óta nem navigál, gyenge vígasz, hogy egyik World Gate- es Garmin sem.

Fél hatkor a niger partján fekvő kongresszusi központ parkolójában találjuk magunkat, egy pár CH kamion és két rajtszámos autóval együtt. Nem fogom fel, hogy sikerült, Mali fővárosában vagyok! Egymás nyakába ugrunk, koccintás fotósorozatok, ezt meg kell örökíteni, pár sor a familynek, akiknek már nincs körmük, majd még sötétben ágyba kúszunk ott helyben ruhástul.

bamakoba-erkezes.gif

BAMAKO

A rothasztó meleg ébreszt két alvásciklus után, és most tűnik fel a sok szúnyog. Elsők közt vagyunk? Hol a többi autó? És hol lesz a kapu? Reggel 9, és nem tudok tovább aludni. Reggel 10. Befut a peugi meg a trabi, szállást keresünk miszter raszta segítségével, ki motorjával navigál, mi mögötte a hangyaboly sűrűségű dugóban próbáljuk tartani az iramot. Három lehetőség után egy privát hely szimpatikus, tiszta, rendes helyiek házában. Már azt sem bánom, hogy nincs melegvíz és a wc lehúzója nem működik, fő, hogy van hol aludni reális áron. Pazaron folyatom magamra a hidegvizet, és élvezem, hogy TISZTÁLKODOM. Taxival vissza a kongresszusi központba, ahol még mindig nincs kapu –nem is lesz– és rengeteg bamakos beér. Zene, bizbaz-árusok, sok blabla, bevállalunk két szendvicset motoros Márkékkal, tengés lengés... benne van az itinerben: ne stresszelj, hogy mi lesz! Folyik az autókra a csencselés, a vámosok a robur árnyékát tekintik magukénak, és este fájó szívvel lemondunk a buliról az alvás érdekében. Kicsit bánom, de csak addig, amíg körbe nem ér a panaszos hír, hogy perkálós volt! Érted? Letekersz nyolcezer kmt, megcsinálod balesetmentesen, fasza gyereknek érzed magad át a sivatagon keresztül, autót szerelsz, éjszakázol, nem alszol, koplalsz, helyiekkel próbálod magad megértetni, hullaként, de épségben ,egészségben célba érsz (cél nélkül), és akkor fizess a SAJÁT bulidban!!?? Ez elvi kérdés emberek! Úgy tűnik ennyi nem fér bele a nevezési díjba, valahogy így fogtuk ki. A 10. és egyben többek szerint legszarabb rally. ... Élmény volt, jó volt, köszönjük szépen.

És most? Sokan kérdezik mi lesz az uaz sorsa. :) A csapatból többen adnak rá ajánlatot. Kérdőn nézek Ferire, ővé az orosz, meg a döntés. Bevallom nekem is csak végső esetben jut eszembe megválni tőle. Hangos, büdös, sokat eszik, de szuper autónak bizonyult, nem kellett helyi szervíz, sem szakember többezer kmen keresztül. Erős érv. Soha nem volt még ilyen Bamakoban, hatalmas teljesítmény lenne visszavinni. Mindemellett masszív, mint egy mammut, egyszerű, kényelmes, és hatalmas rakodóhely van benne.

Másnap a terv ellenére szervizelünk egész nap, a robur kerekét elvisszük gumizni, na ezt bánom nagyon, hogy erről semmilyen felvétel. A káosz kellős közepén egy sarkon találjuk a "service de pneu"-t. Homokbaborított aszfalt úszik az előző éjjel esett esőben, de arra már nincs igény, hogy szárazzal beborítsák a sártócsákat. Rossz nézni ezt a munkamorált. Hatan dolgoznak egy gumin, én fordítok, Otto fogja a fejét, Feri röhög – leginkább azon, hogy nem az ő gumija hever a trutyiban. De meg kell hagyni, gyorsan, rendesen elkészül, nevetséges pénzért.

Este fantasztikus vacsorában van részünk a sarki bisztróban, egyedüli vendégként furán érezzük magunkat, de helyes fekete pincérnő jólesően kedves és vicces. Aztán hirtelen fel sem fogom, hogy eljön a búcsuzkodás pillanata. Máté és Kriszti a lételememhez tartoztak két hétig, nem lehet csak úgy elválni. Hiába győzködöm őket, a peugi mali állampolgár lesz, ők Krisziti örömére két nap múlva saját ágyban alszanak. És mi? Nekünk még egy végeláthatatlan visszaút van hátra. Én egyfelöl nagyon várom, másfelöl nagyon unom. Érjünk át Mauritánián, azután ráérek azon mérgelődni, hogy legyünk túl az arabokon.

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása